Megaagyak, absztrakt evolúció és a konzisztencia gépezet, avagy hogyan építsünk szimulált világokat

A blogomban sokat foglalkoztam már az emberi agy feltöltésével és a szimulált valóság témakörével. Azért tartom hihetetlenül izgalmasnak a témát, mert úgy gondolom, hogy ez a két technológia a tudomány Szent Grálja. Az agy feltöltése örök élettel és korlátlan lehetőségekkel kecsegtet, míg a szimulált valóság gyakorlatilag Isteni hatalmat adna a kezünkbe egy saját magunk által teremtett új valóságban. Aki esetleg nem lenne még otthon a témában, annak álljon itt egy gyorstalpaló.

Az emberi agy számítógépen történő szimulációját hívják mostanában divatosan "feltöltésnek". A tudomány jelen állása szerint agyunk felfoghatatlanul sok idegsejtből áll, működését pedig az idegsejtek közötti kapcsolatok határozzák meg (itt írtam róla bővebben, hogy vajon mennyire bonyolult az emberi agy: http://lf.estontorise.hu/archives/624). Alapvetően nem ismerünk semmiféle fizikai törvényt ami megakadályozná, hogy ezt a struktúrát idegsejtről idegsejtre lemásoljuk és a sejtek működését imitálva olyan szoftvert készítsünk ami az agyunkkal azonos módon működik. Leírva persze egyszerű, de technológiailag hatalmas kihívás. Talán a legnagyobb amivel valaha is találkozhatunk. Ami viszont fontos, hogy nem lehetetlen a dolog és elméletileg csak idő kérdése, hogy megvalósuljon. Mivel a tudatunk a tudomány jelen állása szerint agyunk működésének eredménye, ezért az így létrehozott szoftver tulajdonképpen mi magunk lennénk. Úgy gondolom, hogy ez a szoftver nem csupán másolat rólunk, hanem ténylegesen mi vagyunk. Erről sokat írtam már korábbi bejegyzésekben (például itt: http://lf.estontorise.hu/archives/640). Az agy feltöltése örök élettel és határtalan értelmi képességekkel kecsegtet, de úgy gondolom, hogy jó eséllyel elengedhetetlen ahhoz is, hogy meghódítsuk a távoli csillagokat (http://lf.estontorise.hu/archives/468) és valódi intergalaktikus fajjá váljunk (http://lf.estontorise.hu/archives/620). Ami viszont még ennél is csábítóbb, hogy ódivatú biológiai testünkkel együtt a valóságot is elhagyhatjuk és kényünk kedvünk szerinti új valóságot építhetünk magunknak.

De hogyan építsünk ilyen szimulált világot? Az első megoldás amire talán mindenki gondolna, hogy az agy működéséhez hasonlóan a világ működését is lemásolhatnánk részecskéről részecskére. Leprogramozhatnánk a fizikai törvényeket és szimulálhatnánk egy teljes világot. Úgy gondolom azonban, hogy ez egyfelől hatalmas pazarlás lenne, másfelől kivitelezhetetlen. Egy pár részecskés rendszer pontos szimulációja is hatalmas feladat, nemhogy egy teljes világé. Erre azonban nincs is szükség. Agyunk egy nagyon korlátozott interfészen, az érzékszerveinken keresztül tartja a kapcsolatot a valósággal, így ha a valóság célja csupán agyunk kiszolgálása, úgy elég ezeket az érzékszervi ingereket előállítani. Gondoljunk csak bele, egy alma számunkra nem egy részecskehalmaz, hanem képi és tapintás ingerek összessége. Egy alma szimulálásához tehát nem érdemes azt részecskéről részecskére szimulálni, elég legenerálni a hozzá kapcsolódó ingereket. Ezzel a megoldással rögtön két legyet ütünk egy csapásra, hisz egyfelől nem kell a valóságot részecskéről részecskére szimulálni, másfelől amivel épp nincs senki interakcióban, azt egyáltalán nem kell szimulálni. A példánál maradva ha az almát egy dobozba zárjuk, többé nem kell azt legenerálnia a rendszernek, hiszen nem látjuk, nem tapintjuk, nem ízleljük, stb. így az alma semmilyen élményt nem generál. Amit épp nem figyel meg senki, az nem is létezik. Érdekes megjegyezni, hogy a kvantummechanika bizonyos értelmezései hasonlóan tekintenek a minket körülvevő valóságra. Ezzel a módszerrel rengeteg számítási kapacitást felszabadíthatunk, de van vele egy kis gond. Látszólag ahhoz, hogy a megfelelő érzeteket legeneráljuk, ugyanúgy részecske szintű szimulációra van szükség. Arról van szó, hogy egy alma csak akkor fog almaként viselkedni, ha szimuláljuk a benne végbemenő biológiai, kémiai és fizikai folyamatokat. Ha az almát hetekre otthagyjuk, el kell rothadnia, ha összenyomjuk, kicsordul a leve, ha beleharapunk, idővel megbarnul, stb. Ez csak úgy lehetséges, ha szimuláljuk az almában végbemenő folyamatokat. Vagy egy még egyszerűbb példa, hogy beleharapunk az almába és becsukjuk a szemünket. Mivel nem figyeljük meg az almát, az érzeteket nem kell tovább generálni, így az alma "eltűnik". Mi történik, ha újra kinyitjuk a szemünket és folytatjuk a megfigyelést? Ott kell lennie a harapásnak, különben rájöhetnénk, hogy a valóság puszta szimuláció. El kell tehát tárolnunk minden állapotot és megfigyelés nélkül is szimulálnunk kell a folyamatokat (pl. a harapás helyének barnulását) ha nem akarjuk, hogy világunk szimulált volta lelepleződjön. Ez hihetetlen nagy tároló és számítási kapacitást jelent. Van azonban egy trükk amivel mindezt kiküszöbölhetjük. Valójában ugyanis nem a fizikai törvények a lényegesek, hanem az, hogy az egyénnek mik az elvárásai. Ha kinyitjuk a szemünket és látjuk hogy nincs ott a harapás, akkor azért bukik le a szimuláció, mert a valóságban azt várnánk, hogy ha beleharapok egy almába, akkor ott egy harapás nyom lesz. Kicsit általánosítva azt mondhatjuk, hogy minden szimulációbéli cselekedetünk egyben egy kísérlet arra vonatkozóan, hogy a valóságban élünk-e. A szimuláció akkor fog elbukni, ha a kísérlet eredménye más, mint az elvárt. A szimulációt fenntartó gépnek tehát nincs más dolga, mint mindig olyan érzeteket generálni, amik megfelelnek az elvárásainknak, így bármilyen kísérletet végezzünk (és itt kísérletnek minősül egy alma megharapása is) annak bizonyítására, hogy nem a valóságban vagyunk, a rendszer mindig olyan érzeteket generál ami megfelel az elvárásainknak. Bármit is tegyünk, úgy fogjuk találni, hogy a valóságban vagyunk. És itt ér össze az agy feltöltésének és a valóság szimulációjának témája, hiszen ahhoz, hogy a rendszer pontosan ismerje az elvárásainkat, bele kell látnia az elménkbe, ez pedig akkor tűnik a leginkább kivitelezhetőnek, ha az elménk működését is a rendszer szimulálja.

A továbbiakban arról fogok írni, hogy vajon hogyan épülhet fel egy ilyen, valóság szimulálására alkalmas rendszer. Előre bocsátanám, hogy ahogyan más sem, én sem tudom hogyan működik az emberi agy, mindössze abból tudok építkezni, amit a témában olvastam, így a bejegyzés további része a legjobb szándékkal is inkább csak fikciózásnak nevezhető. Ahogyan az előzőekben írtam, úgy gondolom, hogy az agy szimulációja lehet a "belépő" egy ilyen, "optimális" szimulált valóságba. Érdemes tehát szem előtt tartani, hogy itt szoftverek, neurális mátrixok köré próbálunk világot építeni. A feladat tehát az, hogy ezeket a rendszereket (a szimulált agyakat) bizonyos szabályok szerint hálózatba szervezzük. Ha mátrixokként és ezeken futtatott algoritmusokként gondolunk a szimulált világunkra, úgy könnyebben elfogadhatunk olyan fogalmakat, mint az idő nonlinearitása, amiről még később szó lesz.

Az előzőekben arról írtam, hogy egy optimális szimulált világban elég azt szimulálni, amit valaki megfigyel, méghozzá oly módon, hogy az mindenben megfeleljen az elvárásainak. Ha így teszünk, soha nem fog rájönni, hogy amit érzékel, az szimuláció. A dolog úgy hangzik, mint ha valami módon visszafelé kellene működtetnünk az agyat. Mikor a minket körülvevő világot szemléljük, az érzékszerveink által szolgáltatott információt alakítjuk absztrakt fogalmakká, majd emlékekké. Mikor az elvárásainknak megfelelő valóságot szeretnénk teremteni, akkor ennek a folyamatnak valamiképp visszafelé kellene működnie. Az almás példánál maradva mikor beleharapunk az almába, létrejön egy emlékünk a harapott almáról. Mikor becsukjuk a szemünket, az alma eltűnik. Mikor újra kinyitjuk a szemünket, az almát alkotó érzeteket újra elő kell állítani az agyunkban tárolt emlék alapján, tehát az észlelés fordítottját kell végezni. Úgy gondolom, hogy az agy képes lehet ilyen fordított működésre, hisz mikor álmodunk, valami hasonló történik. De ugyanez az alapja a Google DeepDream rendszerének is, amivel azokat az LSDs hallucinációkra hasonló képeket generálták. Fogták a szokásos konvolúciós hálóikat és elkezdték fordítva működtetni őket, így vizualizálva azt a tudást, amit a hálózat rögzített. Úgy gondolom tehát, hogy itt tényleg találó a DeepDream név, hiszen valóban az álmodáshoz hasonló folyamatot sikerült reprodukálni. Ez a megoldás tehát jónak tűnik ahhoz, hogy tökéletes szimulált világot építsünk, ami minden szempontból megfelel a megfigyelő elvárásainak. Ez viszont csak a dolog egyik fele, hiszen rengeteg részlet van, amiről az agyban nincs információ. Tulajdonképpen ilyen fehér terület minden olyan hely, amit a megfigyelő nem látott, illetve bármilyen részlet, amiről nem rendelkezik emlékkel. Ezeket a részleteket a szimuláló számítógép szabadon kitöltheti akár saját maga által generált érzetekkel, akár olyanokkal, amiket valami módon a megfigyelő emlékeiből rak össze. Persze egy ilyen világ önmagában elég magányos lenne, ha nem lenne a miénken kívül még jópár szimulált tudat. Ahhoz, hogy a világ konzisztens legyen, mindenki elvárásainak meg kell felelnie. Ha valahol otthagyom a harapott almámat, azt másnak is ott kell találnia. Minden egyes szemlélőnek ugyanazt a világot kell látnia. Ahhoz tehát hogy az érzékszervi ingerek által mutatott világ konzisztens legyen, a szimuláló gépnek minden agyat párhuzamosan működtetve kell létrehoznia azokat. Olyan ez, mint ha a valóság egy nagy mozaik lenne, ahol mindenki hozzáad pár elemet a közöshöz. Ez a rendszer biztosítja azt, hogy mikor a valóságot szemléljük, mindenki ugyanazt lássa. Ha a rendszerek szintjére bontjuk a dolgot, akkor valahogy úgy néz ki most a világszimulátorunk, hogy minden agy (neurális mátrix) az érzékszervi interfészén keresztül felfelé csatlakozik egy közös réteghez, ahonnan ingereket kap (szemléli a valóságot) illetve oda ingereket küld (projektálja a valóságot). Ez a közös réteg felelős azért, hogy előállítsa az érzetek metszetét, egy olyan valóságot (érzet halmazt), ami mindenki számára ugyanaz. Ez az a réteg ami konzisztensen tartja a világot, ezért elneveztem konzisztencia gépezetnek. Ez tulajdonképpen a valóság szimulátor, de mivel a valóság elemeket nem ő állítja elő, inkább csak "összerakja" az eredményt, ezért találóbb a konzisztencia gépezet megnevezés. Itt megint van egy érdekes párhuzam. Sok modellben az agy egy hierarchikus neuron struktúra. A neuronok modulokat alkotnak, a modulok további modulokat, azok további modulokat, stb. A modulok közötti oda-vissza kommunikáció eredményeként áll elő a tudatos információ. Amikor információ érkezik az érzékszerveinken keresztül, az rengeteg alacsony szintű modult aktivál, amik magasabb szintű modulokhoz kapcsolódnak. A magasabb szintű modulok még magasabb szintű modulokat aktiválnak, amik visszahatnak rájuk. A rendszer masszívan párhuzamos, és ez adja a hatalmas erejét. Ha látunk egy almát, rengeteg alacsony szintű modul aktiválódik, olyanok, amik mondjuk ívekhez, színekhez kapcsolódnak. Ezek további modulokat aktiválnak, így aktiválódik pl. a gömbölyű alakhoz tartozó modul. Persze ettől még lehet labda, vagy bolygó, stb. Ezek a modulok mind aktiválódnak, majd más jellemzők lefojtják ezeket. Nem lehet bolygó, mert az nagyobb, nem lehet labda, mert máshogy csillan rajta a fény, stb. A végén egy modul kerül ki győztesen, az almához kapcsolódó magas szintű modul ami egyben az alma látványához kapcsolja annak tapintását, ízét, stb. Az agy tehát folyamatosan "zizeg", információk cikáznak oda-vissza a modulok közt, majd pár pillanat múlva kibukik a rendszerből a tudatos gondolat. A folyamat persze nem csak érzetekkel működik. Egy-egy gondolat is elindíthat egy hatalmas gondolat cunamit, amiből újabb gondolatok állnak elő. Még egy alma képének értelmezését csak-csak el tudjuk képzelni, de hogy hogy lesznek ebből olyan nagy gondolatok, mint mondjuk Kvantummechanika, azt már nehezen. Ez persze nem azt jelenti, hogy a modell rossz, inkább azt, hogy hiába is próbálnánk, képtelenek vagyunk elképzelni egy ilyen sok milliárd modulból álló masszívan párhuzamos rendszert működés közben. Az a véleményem tehát, hogy ez a modell elfogadható lehet az agy leírására. Ami miatt mindezt leírtam, az az, hogy rámutassak, milyen jól beleillik a konzisztencia gépezet a modulok rendszerébe. Tulajdonképpen a soklépcsős modul hierarchia tetejére egy újabb modult helyeztünk ami az érzékszervi interfészen kapcsolódik az alatta lévő szinthez, érzékszervi ingereket küld az alatta lévő moduloknak, azok pedig ugyancsak érzékszervi ingereket küldenek felfelé. Ezek az ingerek tehát ebben a rendszerben nem jelentenek ablakot a külvilág felé, egyszerűen csak interfészek a felsőbb szinthez. Elképzelhető tehát, hogy a feltöltött agyakból egy vagy több modul föléhelyezésével szervezhető egy egységes megaagy, ami az agy természetes működési folyamatába illeszkedve önmagától, mindenféle plusz szoftver nélkül képes megteremteni a konzisztens világot. Persze a világ konzisztenciájának megteremtése nem csak annyit jelent, hogy mindenki ugyanazon a helyen ugyanazt érzékeli. Képzeljünk el két szimulált egyént, akik egymástól jól szeparáltan élik életüket, és egymástól különböző világokat tapasztalnak meg. Mondjuk egyikük számára létezik gravitáció, míg a másik képes azt legyőzni és repülni. Mikor találkoznak, kettejük világképe összeegyezhetetlen lesz, és nem alkothat egységes világot. A probléma kiküszöbölésére az egyik lehetőség, hogy jó előre lefektetjük a szabályokat (fizikai törvényeket), viszont ebben az esetben komoly feladat hárul a konzisztencia gépezetre, hisz folyamatosan ügyelnie kell a szabályok betartására. A másik lehetőség, hogy megengedjük az emlékek módosítását. Ez utóbbi esetben például a találkozást követően minden repülésre vonatkozó emlék törlődhet, így biztosítva, hogy a gravitáció már a világ kezdete óta létezzen. Mivel a múltat egy ilyen világban egyedül az emlékek jelentik, ezért ezek megváltoztatása kvázi olyan mint egy időutazás. Ha valami ütközést érzékel a konzisztencia gépezet, egyszerűen visszatér a múltba, és úgy alakítja a történéseket, hogy a világ egysége ne sérüljön. Ez a megoldás egyben az ellen is véd, hogy a világban élők bármilyen módon kimutassák világuk szimulált voltát. Amint ugyanis erre bármi módon sor kerülne, a konzisztencia gépezet visszatekeri az idő kerekét, és megakadályozza azt. Egy ilyen világban tehát a múlt épp annyira képlékeny, mint a jövő. Érdekes megjegyezni, hogy a kvantummechanikának ugyancsak létezik egy hasonló, időben visszafelé haladó hullámokon alapuló értelmezése. E szerint az értelmezés szerint a rendszer megzavarása (megfigyelése) időben visszafelé terjedő hullámokat kelt, így befolyásolva a rendszer állapotát. Itt tehát Schrödinger híres macskája élőholt ugyan a kinyitás pillanatáig, de mikor kinyitjuk az ajtót, az időben visszafelé haladó hullámok még a múltban eldöntik annak állapotát, így a macska mégiscsak vagy élő, vagy holt volt mindig is. (Akit részletesebben érdekel a kvantummechanika időben visszafelé haladó hullámokon alapuló értelmezése, az sokat olvashat a témáról John Gribbin: Schrödinger kiscicái című könyvében.) A paradoxonjairól híres időutazás tehát ugyanolyan hatékony eszköz lehet a paradoxonok feloldásához és a konzisztencia megteremtéséhez is. Egy megaagy talán felépítéséből adódóan képes lehet arra, hogy amennyiben sérül a világ egysége, úgy olyan ingerek induljanak meg lefelé, amik módosítják az emlékeket. Ezek persze újabb inkonzisztens emlékeket szülhetnek, amik újabb hullámokat gerjesztenek, mígnem a hatalmas zizegés végeztével összeállhat a konzisztens világ és történelem. Egy ilyen világban tehát az idő nem feltétlenül lineáris, annak ellenére, hogy a benne élők annak érzik. Az én mesterséges univerzumom tehát egy hatalmas agy, amit csillagok milliárdjai helyett neuronok milliárdjai alkotnak. A világ objektív valósága és a benne élők nem válnak el egymástól, egy elmék sokaságából felépített egységes elmét alkotnak, ami egyének sokaságának "álmodja" magát és magas szinten valamiféle idő nélküli állapotban működik. A megfogalmazás azért ilyen ködös, mert emberi ésszel nehéz elképzelni egy ilyen struktúrát. Ez már egy technológiai szingularitáson túli "létforma".

A bejegyzés végére amolyan levezetésként egy nagyon filozófiai gondolatot szántam. Vajon képes önálló univerzumként működni egy megaagy? Ha építünk egy ilyen struktúrát, az lehet annyira "jó univerzum" mint a miénk? Az aktuálisan legelfogadottabb tudományos nézet szerint világunk valamikor sok milliárd évvel ezelőtt az ősrobbanásnak köszönhetően keletkezett. Elemi részecskék építik fel, amik talán mind visszavezethetőek egy elemi struktúrára, a szuperhúrra. A húrok rezgése határozza meg, hogy ott milyen elemi részecskét látunk. A részecskékre különböző szabályok vonatkoznak, ami alapján egymásra hatnak, illetve változtatják állapotukat. Hogy miért ilyenek a húrok, miért ezek a szabályok, stb. arról semmit nem tudunk mondani. Ezek a világ alapösszefüggései, axiómák, amiket el kell fogadnunk úgy ahogy vannak. Ha így tekintünk a világra, akkor egy megaagy sem sokkal másabb struktúra. Ott a részecskék helyett a neuronok az alap építőelemek, amik ugyanúgy egy szabályrendszernek megfelelően működnek. Ugyanúgy hatnak egymásra, és van saját állapotuk. Ez a két absztrakt modell tehát nem sokban különbözik. Tulajdonképpen mindkét esetben van egy nagy állapot mátrix és az azon futtatott transzformációk. Egy megaagy "fizikáját" tehát a neuronok és azok kapcsolatainak működését leíró képletek adják, ugyanúgy, ahogyan a mi világunk fizikáját részecskékkel és azok kölcsönhatásaival írjuk le. Úgy gondolom, hogy egy ilyen struktúrában megfelelő szabályok esetén ugyanúgy beindulhat valamilyen evolúció, aminek az eredménye végül ugyanúgy intelligens elmék megjelenése lehet. Mivel itt szigorúan véve nem élőlények alakulnak ki, így ezt a folyamatot talán szerencsésebb valamiféle "absztrakt evolúciónak" hívni. Egy ilyen struktúrában az individuum nem az intelligens létformák szerveződésének legfelső szintje, csupán egy réteg, melyet további rétegek fognak össze egyetlen egységgé. Az ebben a környezetben kialakult létformák talán ugyanúgy különálló létezőként érzékelik saját magukat, és a felsőbb rétegekkel való kapcsolatukat úgy élik meg, mint objektív valóságot, amit érzékszerveiken keresztül tapasztalnak. A jövőben tehát talán nem csak magunk számára építhetünk új, tökéletes valóságot, hanem képesek lehetünk rá, hogy új szimulált univerzumokat hozzunk létre, új létformákat, akik számára a világ nem sokban különbözik a miénktől. A varázslat a dologban az, hogy egy ilyen, miénkhez hasonló, azzal egyenértékű beágyazott világ szimulációja egyáltalán lehetséges lehet, ami annak köszönhető, hogy részecskék helyett az elmére koncentrálunk. Persze a kérdés mindig adott, hogy nem-e lehetséges, hogy a mi világunk is egy ilyen beágyazott szimuláció? Aki azonban a fentieket figyelmesen végigolvasta, annak számára már valószínűleg egyértelmű, hogy erre a kérdésre jó eséllyel soha nem fogunk választ kapni ...

Vallás és technológiai szingularitás

Érdekes belegondolni, hogy a technológiai szingularitás elérése valójában ugyanazt kínálja mint a vallás. Azért érdekes ez, mert mindeközben a kiindulási alapok egymásnak ellent mondanak.

Minden vallás alapja a lélekbe és a túlvilágba (vagy reinkarnációba) vetett hit, míg a tudomány/technológia "hívők" materialisták. Ők úgy gondolják, hogy az agy neuronok sokasága és ezek összjátéka hozza létre a tudatot. Bár elsőre talán nehéz elképzelni, hogy az a kis húsdarab a fejünkben ilyen csodákra képes, de ha szembesülünk az agysejtek mennyiségével, a kapcsolatok komplexitásával, úgy mindez nem tűnik annyira hihetetlennek (itt írtam erről bővebben: http://lf.estontorise.hu/archives/624). Szóval tételezzük fel, hogy mi emberek nem vagyunk többek az agyunknál. Nincs semmifajta misztikus lélek vagy tudat, tisztán anyagi lények vagyunk. Ez esetben semmilyen fizikai törvény nem akadályozza meg azt, hogy egyszer majd építsünk egy olyan számítógépet, ami képes lesz az agy szimulálására. Ehhez "csupán" le kell másolnunk a neuronok működését valamint a köztük lévő kapcsolatokat. Ha ez megvan, úgy a gép pontosan úgy fog viselkedni mint mi. Hogy ez a gép mi leszünk-e, vagy csak egy másolat rólunk, nem olyan egyszerű kérdés. Én azt a példát szoktam erre felhozni, hogy ha már rendelkezünk ilyen technológiával, képesek lehetünk arra, hogy egy ember agyának csak egy részét helyettesítsük. Ez amolyan agyprotézis, pl. agyvérzésben elpusztult részek pótlására. Tegyük fel, hogy egy agyvérzés folyamán valaki agyának elpusztul a 10%-a. Ettől még nem hal meg, de komoly gondokat okoz. A fejlett technológiának köszönhetően azonban meg tudják gyógyítani. Kap egy agyprotézist, ami helyettesíti ezt a 10%-ot. Nem halt meg, és az agya újra 100%-on működik. Aztán kap egy újabb agyvérzést, újabb agy protézist, stb. Pár ilyen szerencsétlen eset után már az agya 100%-a számítógép, de ezt leszámítva minden szempontból olyan, mint volt. Mikor lett ő másik ember? Ezzel a mesterséges aggyal ő már csak másolat? Ha igen, mikor halt meg? Valójában testünk sejtjei nap mint nap cserélődnek. Nem azok vagyunk, akik 10 vagy 20 évvel ezelőtt. Azt az anyagot, ami akkor alkotta testünket, darabjaiban már rég lehúztuk a WC-n, mégis, senkinek nem jut eszébe azt mondani, hogy csak régi önmagunk másolatai lennénk. Be kell tehát látnunk, hogy ha elfogadjuk azt amit a tudomány állít, hogy teljes egészében anyagból állunk és nincs semmi ezen túli részünk (lélek, független tudat), akkor azt is el kell fogadnunk, hogy ami valójában mi vagyunk, az nem az anyag hanem a struktúra, az információ ami az anyagba rögzült. Nem a sejteket alkotó anyag, hanem a sejtek kapcsolódása, nem az agyunkat alkotó anyag, hanem az agy struktúrája a lényeges. Az anyag csak a közeg ami az információt hordozza. Ha pedig ez így van, úgy a közeget megváltoztatva valójában semmi nem változik, a számítógép által szimulált Önmagunk tényleg mi vagyunk. Olyan ez, mint a teleportálás a Star Trek-ben. Az egyik oldalon szétszedik az embert atomjaira, a túloldalon meg összerakják. Mivel az atomok minden szempontból ugyanolyanok, energiapazarlás lenne átvinni azokat is, elég csak az információ. A teleportálás során tehát minden esetben új változat készül az utasról, mégsem gondolja őt senki másolatnak. (az agy szimulálásáról itt írtam bővebben: http://lf.estontorise.hu/archives/374)

Úgy gondolom, hogy az agy szimulálása (vagy "feltöltés", ahogyan mostanában divatosan nevezik) a tudomány legfontosabb áttörése lehet. Ez a "szent Grál", a végső cél, ami minden problémánkat megoldhatja, és szerintem itt kezdődik a technológiai szingularitás. Ha ugyanis képesek vagyunk saját magunk szimulálására, úgy új valóságot teremthetünk magunknak. Ebben a valóságban aztán bármire képesek lehetünk, így kvázi Istenekké válhatunk. De mennyire lehet valóságos egy ilyen szimulált valóság? Én úgy gondolom, hogy egy ilyen valóság tökéletesen megkülönböztethetetlen lenne az "igazitól". Gondoljunk csak bele, egy agyunkat szimuláló szuperszámítógép képes olvasni a gondolatainkban, így képes arra, hogy mindig olyan valóságot mutasson számunkra, amilyenre számítunk. Bármilyen elmés kísérletet is eszeljünk ki annak bizonyítására, hogy ez nem a valóság, úgy fogja alakítani a környezetet, hogy mi azt valósnak gondoljuk. Nem tudunk "túljárni az eszén", hisz mindig egy lépéssel előttünk jár. Ha valami csoda folytán ez mégis sikerülne, úgy ott van a kezében a "csodafegyver", a "visszagörgetés". A visszagörgetés azt jelenti, hogy a minket és környezetünket szimuláló rendszer bármikor képes visszaállni egy előző állapotra (kvázi visszatekerni az időt), majd úgy folytatni a szimulációt, hogy az új ágban már ne sikerüljön a világ valótlanságát bizonyító kísérletünk. Valahogy úgy, mint a 'Holnap határa' c. filmben. Egy ilyen rendszerrel szemben esélyünk sincs arra, hogy bebizonyítsuk, nem a valóságban élünk. Az ily módon szimulált valóság tökéletes. (a szimulált valóságról itt írtam bővebben: http://lf.estontorise.hu/archives/305) Ha tehát képesek vagyunk megoldani agyunk és a valóság szimulációjának problémáját, már csak kellő energia kell és örökké a paradicsomban élhetünk, gondoktól és problémáktól mentesen. Elég csak összecsomagolni a számítógépet, ellátni kellő nagyságú napelem táblával és pályára állítani egy csillag körül, ami évmilliárdokig táplálja a rendszert.

És vajon milyen lenne egy ilyen szimulált világ? Nyilván kezdetben tökéletes, paradicsomi állapotokat teremtenénk magunknak. Olyan világot, ahol Istenként élhetük. Az ilyesmire azonban egy örök élet alatt ráun az ember. Problémák, megoldandó kihívások nélkül boldogok sem lehetünk igazán. A kihívások viszont nem túl izgalmasak, ha tudjuk, hogy csak játék az egész, hogy bármit is tegyünk, annak nincs tétje. Emberi természetünkből tehát szerintem egy olyan világ következik, ahol időnként elfelejtünk mindent. Elfelejtjük Isteni mivoltunkat és azt, hogy a világ csak szimuláció, így teljes odaadással tudunk játszani, valós problémákkal és valós örömökkel. Innen már nem olyan nehéz átnyergelni a vallás témájára. Egyszerűen fel kell tennünk a kérdést, hogy mindennek fényében vajon a jelenlegi az elsődleges valóság? Nem lehetséges, hogy amiben élünk, az már eleve szimuláció? A fentiek fényében ezt a kérdést nem lehet megválaszolni, hisz képtelenek vagyunk eldönteni, hogy a világunk szimulált-e, vagy "valódi". Ezt nevezik szimulációs hipotézisnek, és olyan emberek hirdetik, mint Nick Bostrom, vagy éppen a Tesla alapító Elon Musk. Szerintük jó esély van rá, hogy a mi valóságunk csak számítógépes szimuláció. Ez esetben persze a számítógépet érdemes nagyon tágan értelmezni. Ne szervertermek nagy dobozaira gondoljunk, hisz lehet ez egy organikus, élő valami, valami komplex részecskerendszer, ami kvantumszámítógépként futtat minket és kívülről csupán egy csillagnak tűnik, és lehet valami olyan dolog amit emberi (szimulációba zárt) elménkkel nem tudnánk hova tenni. Nevezhetnénk akár Isten elméjének is, aki folyamatosan "álmodja" számunkra a valóságot. A lényeg, hogy a szimulációs hipotézis szerint létezik egy a mienkénél igazibb, objektívebb valóság, amiben valamiképp "be van ágyazva" a mi hamis, szimulált valóságunk. És ezzel észrevétlenül át is eveztünk a vallás területére, hisz a vallás valami hasonlót állít a világról.

A vallásokban megjelenő sok fogalom új értelmet (vagy egyáltalán értelmet) nyerhet a szimulációs hipotézis fényében. Az első és legfontosabb talán a lélek fogalma. A szimulációs hipotézis fényében a lélek nem más, mint az agy struktúrája. Ez az a dolog, ami túlélheti a "szimulált porhüvely halálát", hisz nincs más dolgunk, mint a halál pillanatában biztonsági másolatot készíteni a struktúráról, ami aztán tovább szimulálhatunk. Egy megoldás, hogy töröljük az emlékeket, és új szimulációt indítunk (reinkarnáció), egy másik, hogy visszahelyezzük a kezdeti tökéletes világba (mennyország és paradicsom) és a szimulált egyénre bízzuk a döntést. A fentiek alapján értelmezhető Isten fogalma is, hisz "Ő" a szimulációt futtató és felügyelő szuperintelligencia. Persze mindebből ne vonjunk le messzemenő következtetéseket a világ természetével kapcsolatban. Nem állítom azt, hogy szimulációban élünk, csak azt, hogy ha abban élnénk, valószínűleg hasonló lenne ahhoz a világhoz amit a vallások vázolnak fel elénk. Ez persze nem feltétlenül ezek igazságát erősíti, hiszen jó eséllyel a vallásokat is pontosan azok az emberi késztetések és vágyak hívták életre, amik a technológiai szingularitás elérése felé hajtanak minket. Mindössze arra szerettem volna rámutatni, hogy a tisztán tudományos alapú, technológiai szingularitásba vetett hit valójában nem sokban különbözik a vallásoktól. Az egyetlen különbség, hogy míg az egyik a szimulált valóság létrehozására törekszik, addig a másik azt állítja, hogy már túl vagyunk ezen.

No de mégis, szimulált valóság? Nem túl bizarr ez tudományos elméletnek? Nos, az a helyzet, hogy az alternatívák sem kevésbé bizarrok. Végtelen sok párhuzamos univerzum amikben minden lehetséges dolog megtörténik, időben visszafelé haladó részecskék, és hasonló nyalánkságok. Ezek mind tudományosan elfogadott elméletek a világ magyarázatára. Úgy gondolom, hogy bár valóban bizarr elmélet a szimulációs hipotézis, de nem sokkal rosszabb, mint az alternatívák, sőt ...

Magyarország 2025-ben

Mindig is érdekelt, hogy vajon hogy fog kinézni a világ 10 vagy 20 év múlva. Próbálom követni a technológiai trendeket, és megtippelni, hogy vajon merre is tart a világ. Úgy gondoltam hát, hogy kísérletet teszek, és most, 2015-ben megpróbálom megtippelni, hogy milyen lesz a világ (és azon belül is piciny országunk) 10 év múlva. Alapvetően a végletekig optimista vagyok, így egy olyan országról fogok írni amilyenben élni szeretnék, de mindeközben próbálok a realitás talaján maradni. Nincsenek nagyon vad elvárásaim a jövővel kapcsolatban, de nagyon reménykedem, hogy az a pár dolog, amiről itt írni fogok, megvalósul.

Szóval 2025-ben járunk. Ha minden jól megy, én 44 éves leszek. A napelemek és akkumulátorok rohamos fejlődésének köszönhetően már a legtöbb háztartás saját maga állítja elő a működéséhez szükséges energia szinte 100%-át. A technológia terjedését a fejlődéssel járó árcsökkenés mellett az állam is sokban segítette. Az ilyen, önellátásra alkalmas rendszerek áfáját 5%-ra csökkentették. E mellett kedvező hitelekkel és adójóváírással segítették az ilyen rendszerek terjedését. A jelen politikai irány szerint nem gondoskodásra van szükségük az embereknek, hanem segítségre ahhoz, hogy önmagukról gondoskodjanak. Napjainkban már szinte ingyen van az energia, ami sok mindenre kihat. A családi költségvetésnek csak elenyésző részét teszi ki a rezsi, hisz fillérekből kijön az áram, a fűtés és a melegvíz is. A lakossági gázszolgáltatás már szinte teljesen elsorvadt, de van aki az öngondoskodás jegyében maga állítja elő az ivóvizet is, vagy megtermeli magának a zöldséget, gyümölcsöt. Ennek nagy divatja van mostanában.

Az olcsó áramnak köszönhetően egyre jobban terjednek az elektromos járművek. Habár ezek némileg drágábbak mint benzines társaik, az "ingyen" üzemanyag idővel visszahozza a különbözetet. Valójában benzines járművet már csak nagyon kevesen használnak, mivel a benzin rendkívül drága. A kutakon inkább e-dízelt tankolnak az emberek. Ez egy mesterségesen, megújuló energiák segítségével előállított üzemanyag. Jóval olcsóbb, mint a benzin, és kevésbé szennyezi a környezetet. Az e-dízel némileg visszavetette az elektromos autók elterjedését, de inkább csak átmeneti megoldásnak tűnik, hisz már ma is mindenki elektromos autóra vágyik. Az elektromos járművek tisztábbak, halkabbak, kecsesebbek mint bármelyik robbanómotoros modell. Jellemzően mindig a legmodernebb technológiákat vonultatják fel. Ha egy hasonlattal akarnék élni, azt mondhatnám, hogy az elektromos autók az autók világának iPhone-jai. E mellett mostanra szinte bárki számára elérhetőek. Úgy gondolom, hogy még kell kb. 10 év, és a járműpark szinte 100%-a ilyen elektromos járművekből fog állni. Az állam is jelentős adókedvezményekkel próbálja előremozdítani a terjedésüket, hisz nem szennyezik a környezetet, és nem mellesleg keresletet kínálnak nappal megtermelt esetleges energiatöbbletre.

A közlekedést érintő másik nagy változás, hogy jelentős mértékben elterjedtek az önjáró autók. Mostanra már szinte nem is kapni új autót (de elektromos autót biztosan nem) e nélkül. Olyan mint 10-15 éve a légkondi, szinte már széria tartozék. Bár Amerikában és az Unió más részein már régebben engedélyezték a használatukat, nálunk kicsit nehezen ment a dolog, így csak pár éve lehet önjáró autókat használni az autópályákon. Mivel az ember vezette járművekkel nem merik összeengedni őket, ezért pár szakaszon külön sávot kaptak, más pályaszakaszokon pedig egyszerűen kitiltották az ember vezette járműveket. Ezzel együtt az engedélyezett sebességet 130 km/h-ról 200 km/h-ra növelték. Ezek a rendszerek nagyon biztonságosak, valószínűleg nagyobb sebességen is biztonsággal elvezetnék az autót. A számítógépes rendszer reakcióideje pár ezredmásodpercben mérhető. E mellett folyamatos kapcsolatban van az összes jármű az úton. Ha az egyik lassít, azt már kilométerekkel arrébb tudja a többi jármű is. Minden lépést lekommunikálnak és megszerveznek, egyetlen hatalmas mozgó közösséget alkotva. Ha az embernek önjáró autója van, akkor mindössze a legközelebbi autópályáig kell elvezetnie és onnantól hátradőlhet. Úgy gondolom, hogy még 10 év, és teljesen ki fognak szorulni a nem önjáró autók, így háztól házig vitethetjük majd magunkat. Ez a technológia is rengeteg változást hozott, olyanokat, amire hirtelen nem is gondoltam volna. 2 éve mi is egy önjáró, elektromos modellre váltottunk. Azóta szokásunkká vált, hogy olyan 1-2 havonta leugrunk egy hétvégére a Horvát tengerpartra. Ez még az én időmben elég nagy rongyrázás lett volna. Egyfelől a drága benzin miatt, másfelől baromi fárasztó levezetni 6 órát oda, és ugyanennyit vissza. Mostanra viszont az üzemanyag szinte ingyen van. Otthon feltöltöm az autót a napelemekről, aztán valahol kint tankolok egyet fillérekért. Az utazás sem fárasztó. Kb. fél óra alatt a pályánál vagyok, aztán átadom a volánt a robotpilótának, én meg filmet nézek, vagy épp alszom egyet. Az autó olyan 3 óra alatt lent van, a végén kell még vezetni egy fél órát. Annyira megterhelő csak, mint ha a szomszéd városba mennék. Ez egy jó példa arra, hogy csupán a technológia fejlődésének köszönhetően valami olyan vált elérhetővé, ami annak idején csak gazdagok számára volt az, ezzel jelentőset dobva az életszínvonalunkon. De ugyanígy sokan az önjáró autóknak köszönhetően tudnak minden fáradság nélkül ingázni vidékről a fővárosi munkahelyükre. Ha például innen, Mohácsról járnék be Pestre dolgozni, kb. 10 perc alatt a pályán lennék. Az autó kb. egy óra alatt felvisz Pestre, miközben én akár folytathatom az alvást is, ha az esik jól, majd még fél óra vezetés, és bent vagyok. Tehát összesen háromnegyed órányi vezetés, és bent vagyok a munkahelyemen Mohácsról, ami azért mégis csak odébb van. Ezt akár naponta be lehet vállalni, figyelembe véve az ingyen üzemanyagot. Persze azért nem jellemző, hogy valaki Mohácsról járjon be dolgozni Pestre, de 50-100 km már nem ritka. Egyre többen élnek is a lehetőséggel, és vidékre költöznek, ahol egy fővárosi panellakás áráért már szép nagy kertes házat kapni. Ennek a szétszóródásnak a hatását már most észre lehet venni a folyamatosan mérséklődő ingatlanárakban, és bérleti díjakban, így a rezsi mellett ez is sokat csökkent az elmúlt években.

Ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy a munkáltatók is sokkal lazábbak lettek. A legtöbb helyen, ha lehetőség van rá, engedélyeznek heti 2-3 napot otthonról dolgozni, így aztán nem is kell minden nap bejárni. A teljes távmunka még mindig nem jellemző (bár egyre inkább terjed), de szerintem szép lassan ennek is kialakul a kultúrája. A technológia minden esetre adott hozzá. Mindenhol elérhető már széles sávú internet kapcsolat a videokonferenciákhoz, de mára már a VR technológia is nagyon fejlett, teljesen valószerű találkozó élményt adva (legalábbis a dolog audiovizuális részét tekintve). Itt szerintem egyszerűen egy generáció váltásra van szükség. Még 5-10 év, és megszokott lesz a teljes távmunka, ahol a csapat egyes tagjai akár a világ legkülönbözőbb részéről dolgoznak össze a projekteken. Az állam is próbálja adókedvezményekkel segíteni az otthoni munka elterjedését. A másik amit nagyon nyomnak mostanában, hogy az édesanyák csak 4 órában dolgozzanak. Erre nagyon komoly adókedvezmények vannak. Így az édesanyák kb. addig dolgoznak, amíg a gyerekek is iskolában vannak, délután pedig együtt tanulhatnak a gyerekekkel, ami mégiscsak jobb, mint bármilyen napközi. E mellett megfőzhetik a vacsorát, nem kell napi 12 órában helytállniuk, mint egy 8 órás munkaviszony esetén.

Sokat változott az oktatási rendszer is. Az alapelv, hogy versenyképes európai munkaerőt termeljenek ki. Ennek egyik sarokköve, hogy mindenki beszélje a közös nyelvet. Mostanra az angol nyelv tanulása olyan, mint az írás olvasás. Aki nem beszél legalább alap szinten angolul, az kvázi analfabétának számít. Általános iskola végére a gyerekek alapfokú nyelvvizsgának megfelelő angol tudásra tesznek szert, míg az érettségi felér egy közép fokú nyelvvizsgával. Sok tantárgyat felületesebben tanulnak a diákok, nem kell már verseket, évszámokat magolni, sokkal inkább az összefüggések átlátására került a hangsúly. Egy ideig sokan támadták is az oktatási rendszert, mondván, hogy műveletlen embereket képeznek, de mostanra már a műveltség is teljesen mást jelent. Minden pillanatban elérhető a világ teljes információkészlete az Internet segítségével. Teljesen felesleges ezt a gyermekek agyában "cache-elni". Az agyunk gondolkodásra való, nem a lexikális tudás tárolására. Ez egy olyan terület, ahol a technológia után kullog a társadalom, és ki kellett kopni az előző generációnak, hogy alkalmazkodni tudjunk, és átértékeljünk olyan fogalmakat, mint amilyen a műveltség.

Mostanra az Internet elérés már állampolgári jog. Az egész Unió területén van ingyenes mobilnet. Az alap szolgáltatás böngészésre éppen elegendő, de sokszor lassú, így szinte mindenkinek van valamilyen plusz előfizetése. Bár a hálózatot részben állami támogatásból finanszírozzák, az ingyenes elérés valójában inkább csak amolyan promóció a szolgáltatók részéről, mivel így az emberek könnyen rászoknak a használatára, és később örömmel fizetnek a nagyobb sávszélességért.

A mobil telefonok szinte teljesen eltűntek. A helyüket átvették a viselhető eszközök, elsősorban az okosszemüvegek. A szemüvegeknek köszönhetően mostanra már szinte mindenki a nap minden pillanatában online. Valódi folyamatos hálózatba kapcsolva élünk, és minden percben rendelkezésre áll az emberiség teljes tudása. Az érintő képernyőt több beviteli mód váltotta fel. A térérzékelésre képes kameráknak köszönhetően nagyon jól használható a gesztus vezérlés. Tulajdonképpen a kijelző által a látóterünkből kitakart részt úgy használhatjuk, mint egy érintőképernyőt, e mellett a szemüveg a szemmozgásunkat is figyeli, de ez valójában a vezérlés kisebb részét teszi ki. A szemüvegek használata ugyanis főleg hangvezérléssel történik. Mostanra a hangfelismerő rendszerek már nagyon fejlettek. A megfelelő parancsszavakkal hívhatjuk elő az egyes alkalmazásokat, a nevet diktálva szűkíthetjük le a híváslistát, majd a szemünkkel kiválasztva a nevet újabb hangparanccsal indíthatjuk a hívást. De ugyanígy diktálhatunk a keresőnek, a szavakat kimondva csetelhetünk, vagy diktálhatunk e-mailt a rendszernek. A szemüvegek elterjedésével tehát nagy hangsúlyt kapott a hanggal történő vezérlés. Hogy ne kelljen folyamatosan a szemüvegünkhöz beszélni (és ezzel együtt mindenkivel megosztani, hogy éppen mit csinálunk), megjelent egy új technológia, a szubvokális nyakörvek. Ez tulajdonképpen egy érzékelő pánt, ami az ember nyakán fut végig. A NASA dolgozta ki űrhajósok számára már vagy 15 évvel ezelőtt. A lényege, hogy ha nem mondjuk ki a szavakat, csak gondolunk rájuk, az agy akkor is jeleket küld a megfelelő izmoknak. Ezeket a jeleket feldolgozva a szemüveg rekonstruálni tudja a kimondott szavakat. A keresők is nagyon fejlettek. Képesek például alap szintű szövegértésre. Elég csak feltenni a kérdést, és a kereső a kijelzőre dobja a választ, vagy igény esetén (pl. vezetés közben) az ember fülébe duruzsolja azt. De bedobhatunk a keresőbe például egy képet is, amit a szemüveg kamerájával lövünk, és információt kérhetünk róla. Lefordíttathatjuk egy tábla szövegét, az étlapot az étteremben, vagy akár megkérdezhetjük tőle, hogy ez milyen madár. A szemüvegben lévő beépített tárolóra simán elfér egy egész nap anyaga videó formájában, így a legtöbb eszköz már úgy működik, hogy folyamatosan rögzít mindent. Ha akarunk csinálni egy jó fényképet, vagy videót, nem kell elkapnunk a pillanatot, elég ha utólag kivágjuk a stream-ből, és tároljuk. De például vissza is kereshetjük, hogy hol hagytuk el a kulcsunk. Ha marad az exponenciális fejlődés, akkor 10 év múlva akár az egész életemet levideózhatom, és visszanézhetem idős koromban, mint ha fotografikus memóriám lenne. Aki ebbe nő bele, annak ezek a szemüvegek csak kütyük, olyanok mint annak idején nekünk a mobiltelefon volt, de szerintem ez már-már kimeríti az agy kiterjesztés kategóriát. Elképzelem, hogy gyermekkoromban egy ilyen szemüveggel szuperzseninek tűnhettem volna. Akármit is kérdeztek volna, tudtam volna a választ, emlékeztem volna mindenre, és folyamatos telepatikus kapcsolatban lettem volna minden ismerőssel. Legalábbis kívülről így látszott volna.

A szemüvegek mellett hatalmasat fejlődtek a főleg szórakozásra kialakított VR és AR headsetek is. Mostanra már olyan számítási kapacitással rendelkezik egy átlagos játékkonzol, amivel a valóságtól szinte megkülönböztethetetlen audiovizuális élmény generálható. Maga a hardver is olyan felbontással, és képfrissítéssel rendelkezik, és olyan folyamatos stream-et biztosít, hogy ezzel szinte valóságos élményt ad a felhasználóknak. Kezdetben főleg a játékok használták a VR-t, aztán megjelentek a VR filmek, és interaktív tartalmak, mostanra pedig már az élet más területeire is betört a technológia. Például a videó hívásokat és konferenciákat szinte teljesen kiváltotta a VR. De vannak egyetemek, ahol virtuális kurzusokat is meghirdetnek. Lassan kezdjük elérni a technológia korlátját. A következő lépés már az 5 érzékszervere kiterjedő virtuális valóság lehet. Ehhez viszont már valószínűleg közvetlenül az agyba kell sugározni az érzeteket. Folynak kutatások a témában, de nagyon komoly etikai kérdéseket vet fel, hogy mennyire szabad babrálni az aggyal. Nemrég olvastam egy kutatásról, ahol nanorészecskéket juttatnának a véráramon keresztül az agyba. Ezek az agysejtekhez tapadnának, majd kívülről vezérelve az egyes részecskéket ingerelni lehetne a megfelelő agyi területeket, ezzel bármilyen érzetet létrehozva. 10-20 év biztosan kelleni fog hozzá, de előbb-utóbb ezt is megoldják majd, és létrejöhet a tökéletes virtuális valóság.

Talán minden fejlődés közül legfontosabb az, ami az egészségmenedzsmentben történt. A viselhető technológiának köszönhetően a karperecünk folyamatosan monitorozza testünk állapotát. Egy kis egységet lőnek az ember bőre alá, ami a karpereccel, azon keresztül pedig a szemüveggel kommunikál. Így minden pillanatban tisztában lehetünk a vércukor szintünkkel, koleszterin szintünkkel, és más vonatkozó jellemzőkkel. Ezen kívül vannak olyan "koktélok", amit a véráramba juttatva "megszínezik" az amúgy nem érzékelhető komponenseket. Így például tartalmaznak olyan nanorészecskéket, amik a rákos elváltozások során megjelenő anyagokhoz tapadnak, így megjelölve őket a véráramban. Ennek a technológiának köszönhetően még időben észrevehető, és kezelhető a legtöbbfajta rákos megbetegedés. Szinte minden feladatot ellátnak ezek a kütyük, amihez régebben egy teljes kivizsgálásra lett volna szükség. Ez a fajta preventív, öngondoskodáson alapuló rendszer nagyban tehermentesíti az egészségügyet, hiszen jóval ritkábban, és jóval kisebb számban lesznek betegek az emberek. Az állam ezt felismerve jelentősen támogatja ezeknek az eszközöknek a használatát mérsékelt áfa, adóvisszatérítés és más támogatások formájában. Ennek jótékony hatását magamon is érzem. Soha nem figyeltem az egészségemre. Egyszerűen nem érdekelt a dolog. Így viszont, hogy mindig a szemem sarkában látom a kis figyelmeztető ikonokat, teljesen más a helyzet. Zavar a dolog, és ezért megpróbálom szinten tartani az értékeimet, vagy rögtön orvoshoz fordulok, ha valami nincs rendben. Régebben az ember csak arra hagyatkozhatott, amit érzett. Megmagyarázta magnak, hogy a tünetek nem lényegesek, és akkor jutott el orvoshoz, ha már nagy volt a baj. A monitorozó rendszerekkel viszont egyértelmű jelzést kapunk, ha baj van, és még ideje korán, csírájában elfojthatjuk azt. Kicsit olyan érzés, mint ha lenne az embernek egy Tamagochi-ja, amiről folyamatosan gondoskodni kell, és szinten kell tartani az értékeit, különben folyamatosan nyafog. Csak itt a Tamagochi a saját hús-vér testünk, és a róla való gondoskodás korántsem játék. Egyébként sokkal jobban is érzem magam, erősebbnek, energikusabbnak, mióta megvan a karperecem. Maga az orvostudomány és a meglévő betegségek kezelése is sokat fejlődött, így az emberek egészségesebbek, és tovább élnek.

Nagy vonalakban talán ennyit tudnék mondani 2025-ről. Kicsit futurisztikusan hangzik. Ingyen áram, ingyen közlekedés, állandó online lét mindenkivel összekötve, és virtuális valóság. Nagyrészt legyőztük a betegségeket, és sokkal tovább élünk. Pedig valójában ez a ma, a 2015-ös év, de legalábbis a közeljövő technológiája. A napelem és akkumulátor technológia rohamosan fejlődik. Épp a napokban jelentette be Elon Musk a Tesla legújabb termékét, egy akkumulátort, amivel függetleníthetjük magunkat a hálózattól, és napelemekről láthatjuk el a házunkat. E mellett havonta jönnek a hírek újabbnál újabb napelemekről, és akkumulátorokról, amik nagyobb teljesítményűek, és olcsóbbak mint társaik. Az ingyen energia tehát úton van. Ugyancsak úton vannak az elektromos autók. Elég csak a Tesla-ra gondolni. Nem az a kérdés, hogy lesznek-e, csak annyi, hogy mikor válnak mindenki számára elérhetővé. Talán 10 év elég lesz. De a megújuló energiákból előállított e-dízelt sem én találtam ki. Ez az AUDI fejlesztése, és a napokban cikkeztek róla. A Google önjáró autóiról mindenki hallott már valószínűleg, de hasonló kutatásokat folytat még sok autógyár. Itt is igazából a technológia megvan. A kérdés, hogy mikor lesz engedélyezve, mikor lesz mindenki számára leérhető. A mobilokat leváltó szemüvegek megjelenése szerintem törvényszerű. Az emberek egyre inkább függenek az internettől, egyre gyakrabban veszik elő a mobiljukat. Logikus lépés, hogy az előbb utóbb a szemüvegekbe fog kerülni, hogy mindenhol szem előtt legyen. A Google már el is készítette a prototípust, a Google Glass-t, amit a híresztelésekkel ellentétben nem hogy nem kaszált el, de neves partnerekkel készül a 2.0-s és 3.0-s változat. Ahogy elindul a dolog, valószínűleg az összes mobilgyártónak lesz hasonló terméke. A VR sisakokkal is hasonló a helyzet. Jelenleg az Oculus Rift talán a legismertebb, de nagyon ígéretes a Microsoft HoloLens nevű AR megoldása, és a többi cég headsetje is. Én itt nagy fejlődésre számítok. És 10 év ezen a területen nagyon sok idő. És végül az egészség monitorozó rendszerek. Pár jellemzőt (pulzus, vérnyomás, stb.) a mostani karpántok is mérnek, de a Google műhelyéből került ki nemrég egy vércukor szint mérő kontaktlencse, valamint egy a médiában csak "trikorderként" emlegetett eszköz, ami nanorészecskék segítségével jelöli meg, és teszi érzékelhetővé a rákos sejteket. Ezen a területen is hatalmas a potenciál, és a tech cégek ki is fogják használni ezt. Ami az egész utópiából szerintem a legkétségesebb, hogy vajon az állam tényleg támogatni fogja-e mindezt, ezzel katalizálva a folyamatot. De ahogy az elején írtam, én menthetetlenül optimista vagyok ...

Ingyen energia

Egy időben nagyon érdekelt az ingyen energia gondolata. Beleástam magam az összes számomra elérhető "örökmozgós szakirodalomba", de a dolog nem igazán volt meggyőző. Pedig ahhoz, hogy ingyen energiához jussunk, teljesen felesleges bármilyen misztikus örökmozgó. Valahol olvastam, hogy az egy nap alatt földet érő napsugárzás (olvastam ugyanezt 1 órával is) elég lenne arra, hogy egy évig fedezze az emberiség energiaszükségletét. Az ingyen energia tehát ott van, és mindig is ott volt a Nap sugárzásnak formájában. A Nap a föld "motorja", hisz valójában minden energiánk (az atomenergiát leszámítva) közvetett, vagy közvetlen módon a Napból származik. A Nap mozgatja a folyókat, neki köszönhetjük az időjárást, a növények a Nap energiáját hasznosítva képesek élni, az állatok pedig a növények elfogyasztásával jutnak hozzá a konzervált energiához. De a nap energiáját konzerválja a szén, a kőolaj, és a földgáz is. Energiánk tehát szinte korlátlan mértékben van, ahogy mindig is volt. A kérdés, hogy miképp tudjuk felhasználni. A Nap energiájának jelenleg legoptimálisabb, mindeni számára elérhető módja a napelem. A jelenlegi napelemek olyan 12%-os hatásfokon működnek, de sikerült már 40% feletti hatásfokot is elérni, sőt, nemrég olvastam 80%-os hatásfokú kombinált erőműről is. Valójában a hatásfok nem olyan kardinális kérdés, mivel a napelem teljesítményét napelem táblákban mérik. Tehát 2 napelem tábla 2x annyi energiát termel. Így ha növeljük a hatásfokot, az mindössze azt jelenti, hogy kisebb területen tudunk energiát termelni, vagy olcsóbban tudjuk előállítani a napelem táblát. Ami nagyobb gond, az az energia tárolása, de erre is vannak módszerek. Kis mennyiségben ugye tárolhatjuk az energiát akkumulátorokban, de ez nem túl hatékony. Amikor nagyobb mennyiségű energiáról van szó, akkor már trükkösebb módszerekre van szükség. Az egyik lehetőség például, hogy az árammal vizet szivattyúznak egy tárolóba, és így kvázi a víz potenciális energiájában tárolódik a megtermelt áram. Mikor energiára van szükségünk, akkor leeresztjük a tároló tartalmát, és ezzel egy generátort meghajtva nyerhetjük vissza a tárolt áramot. Persze ezeknek a módszereknek is van valamilyen (jelenleg nem annyira jó) hatásfoka, tehát itt is veszítünk energiát. Ezen a területen azért van még hová fejlődni, de azért a meglévő megoldások sem annyira rosszak. Ami a lényeg, hogy ingyen energia van dögivel.

Ha pedig energia van, akkor minden van. Képzeljünk el egy világot, ahol minden háztetőt napelemek fednek, a megtermelt áramot az emberek folyamatosan visszatáplálják az "országos tárolórendszerbe", amit az állam tart fenn, mivel az "ingyen energia mindenkinek állampolgári joga". De akár el tudnék képzelni egy nagy közös európai tároló és generátor hálózatot is, aminek részei még szélenergia farmok, stb. Mindenki annyit tol be, amennyit tud, és annyit vesz ki, amennyire szüksége van. Senkinek nem kell fukarkodnia, hiszen az energia ingyen van. Az út mentén ingyenes töltő állomások, ahol bárki ingyen feltöltheti az elektromos autóját. Nincsenek benzinkutak, nincsenek erőművek, füstölő kémények, nincs szmog. A gazdaságokban emberek helyett robotok dolgoznak, amiket az ingyen energia hajt. Ők vetik el a búzát, aratják le, ők készítik a kenyeret, amit aztán önjáró szállító autók hordanak el a boltba, vagy akár egyenesen a vásárlóhoz. De robotok építik a házainkat is. Tulajdonképpen fedezik minden alapszükségletünket, teljesen ingyen.

Túl sci-finek tűnik? Pedig valójában nem az, még a legutópisztikusabb része sem. A Google önjáró autói már tulajdonképpen készen vannak, elektromos autókat is lehet már kereskedelmi forgalomban kapni. A robotizált gazdaság sem tűnik megoldhatatlan problémának a jelen kor technológiájával. De mi a helyzet az ingyen energiával, merthogy végül is ez a bejegyzés témája? Próbáltam kicsit utánajárni a dolgoknak. Elméletileg egy normál családi ház gáz/villany szükségletét, amit olyan 50 000 Ft-ra lehet saccolni, egy 3 millió Ft-ból kiépített napelem rendszer fedezné. Ha ezt a 3 millió Ft-ot lakásfelújítási hitelként felveszi az ember 20 évre, akkor kb. havi 20 000 Ft-ot kell fizetnie, ami havi 30 000 Ft megtakarítás. De mondjuk azt, hogy ez egy optimista becslés, és a valódi költség 5 millió Ft. Még akkor is 10 000 Ft pluszban vagyunk havonta. De legyen az egész nullában. Ebben az esetben is 20 évig semmi plusz költségünk nincsen, csak energia számlák helyett a törlesztő részletet fizetjük. Még ebben az esetben is 20 év után a napelem panelek élettartamának végéig ingyen van az energia. De az állam is sokat segíthetne az ügy előre mozdításában. Például elengedhetné a napelem rendszer teljes áfáját. Ez jelenleg 27%, ami már 3 millió Ft-nál is majdnem 1 millió megtakarítás. Akárhogyis számolom, nem igazán tudom minuszosra kihozni. Tehát vagy hatalmasat lódítanak a napelemes cégek, vagy én hagytam ki valamit a számításból, vagy egészen egyszerűen az emberek viselkedése irracionális, mert többet fizetnek, mint kellene. Sőt, egy olyan dologért fizetnek súlyos pénzeket, ami végső soron ingyen van.

A kérdés már csak az, hogy miért nem erre megy a világ? Miért kell fizetnünk az energiáért, miért fizetünk benzinért az autóba, miért kerül pénzbe az étel? Az alapszükségleteink szinte ingyen kielégíthetőek lennének, így dolgoznunk sem lenne kötelező. Ezzel szemben semmi törekvést nem látni arra, hogy az emberek ily módon önfenntartóak legyenek. Vannak helyette mesterségesen nyomott árak (rezsicsökkentés), és most készülünk aláírni egy szerződést, amivel minden magyar állampolgárt arra köteleznének, hogy még évekig fizessen az atomenergiáért. Nem vagyok szakértője a területnek, így jó esély van arra, hogy a fenti koncepció hibás. De ha mégsem, akkor valami nagy baj van a világgal.

Feltétel nélküli alapjövedelem (én így csinálnám)

Nemrégiben bejárta a magyar sajtót egy elsőre meglehetősen vadnak tűnő kezdeményezés, amely a LÉT nevet kapta. A kezdeményezés lényege, hogy minden magyar állampolgár alanyi jogon kapjon 50 000 Ft-ot az államtól. A gyermekek 25 000-et, míg a terhes kismamák 75 000 Ft-ot. Habár az ötlet elég vadnak tűnik, egyáltalán nem újkeletű. A feltétel nélküli alapjövedelem gondolata már sokszor, sok formában felütötte a fejét. Egy időben nekem is megfordult a fejemben egy ilyen rendszer gondolata, bár nálam a Zeitgeist Addandum, azon belül is a Venus Project ötlete szolgáltatta az alapot. Hogy ez a két dolog hogy ér össze, az majd a bejegyzés végére kiderül, de hogy ne szaladjunk előre, írnék pár gondolatot a LÉT-ről.

A LÉT kezdeményezés

Szóval ahogy már említettem, a LÉT lényege hogy mindenkinek alanyi jogon járjon pénz az államtól. Amikor valaki ilyet olvas, valószínűleg a kommunizmus eszméje ugrik be neki először, és úgy vélem, ez egyben az első számú ok, amiért az emberek egy jó része eleve negatívan viszonyul a gondolathoz. Pedig itt kommunizmusról szó sincs. Az alapjövedelem gondolata sokkal inkább tekinthető a szociális rendszer újragondolásának. A fejlett társadalmak most is rendelkeznek valamilyen szociális rendszerrel. Az állam adó formájában összegyűjti a pénzt, amit aztán valamilyen elvek szerint újra szétoszt az emberek között, például segélyek, családi pótlék, és hasonlók formájában. A LÉT ezzel szemben ennek a rendszernek egy végtelenül leegyszerűsített formája. Itt az összegyűlt pénzt egyszerűen egyenlően szétdobják az emberek közt megkülönböztetés nélkül. Így például nincs probléma abból, hogy az adott állampolgár jogosan, vagy jogtalanul kapja a juttatást, és bürokratikus elosztó rendszer is feleslegessé válik. Egyszerűen havonta ki kell utalni mindenkinek a pénzt. De miért is jó ez? Az elsődleges alapgondolat talán az erkölcsi indíttatás. Az, hogy minden embernek alanyi jogon járjon a méltóságteljes élet, ne legyenek éhezők, mindenkinek legyen fedél a feje felett, ne legyenek mély szegénységben élők. Ez legyen tehát az alap minden állampolgár számára. Szép gondolat, de vajon van ennek realitása? Itt azért már megoszlanak a vélemények. A LÉT támogatói szerint ez a költségvetésből összehozható, ha ezzel egy időben megszüntetünk más támogatásokat, segélyeket, faragunk a járulékos költségekből, stb. Tehát a jelenlegi rendszer átszervezésével a LÉT (majdnem) megvalósítható. Azért csak majdnem, mert azért az optimista számítások esetén is egy pár száz milliárd hiányzik, ami azért nem olyan kis pénz. És ha ez mindenkinek ingyen jár, ki fog dolgozni? Ez is egy jó kérdés, amire sokan sokféleképpen válaszolnak, de azért mindenképp ott van az a scenario, hogy az emberek tömegesen hagyják ott az utált munkákat, ami komoly problémákat okozhat a rendszerben. Szóval az én személyes véleményem az, hogy az alapötlet jó, de nem a LÉT az optimális megoldás a problémára.

Alapjövedelem, ahogy én csinálnám

Nos, a LÉT-nek mint koncepciónak szerintem a legnagyobb problémája, hogy pénzt juttat az emberekhez, amit azok bármire fordíthatnak, így nem a valódi problémát célozza meg. Ha valaki úgy dönt, akár hónap elején el is ihatja, vagy kártyázhatja a pénzét, így változatlanul az utcára kényszerül. Vagy csak egyszerűen rosszul osztja be, így képtelen lesz jól kijönni a megkapott juttatásból. Ha az alapvető feltételek megteremtése a célunk, akkor az alapvető feltételekre összpontosítva kellene koncentrálni az alapjövedelmet is. Éppen ezért én pénz helyett utalványt, vagy akár valamiféle külön valutát adnék az emberek kezébe. Ezt akár ugyanúgy mágneskártyán kaphatnák meg, mint a fizetésüket, amivel aztán a boltban fizethetnek. Ezt az alapjövedelmet azonban csak az alapszükségletekre lehetne elkölteni. Ételre, rezsire, lakhatásra, esetleg olyan kivételekkel, mint az alap internet kapcsolat, tankönyvek, stb., ami nem fizikai alapszükséglet, de a mai világban szinte nélkülözhetetlen, így az alapvető szükségletekhez sorolhatjuk, mivel e nélkül az ember jelentős hátrányokat szenved. E mellett költhetnénk belőle megújuló energiák felhasználását segítő fejlesztésekre (pl. napelem, napkollektor a házra, stb.), ami tulajdonképpen besorolható a rezsi kategóriába, vagy lakás törlesztő részletre (ez pedig a lakhatás kategória). Az alapjövedelem értékét akár azzal is növelhetné az állam, hogy az így vásárolt termékere nem számol fel áfát. És hogy miért jobb ez mint a LÉT modellje? Egyfelől a pénz így tényleg arra fordítódik, amire szánják, másfelől nem veszíti az értelmét a munka, hiszen a luxusra, a szórakozásra így is elő kellene teremteni a pénzt. Ugyanakkor megszüntetné a nincstelenséget, kihúzná a gödörből a mély szegénységben élőket, és ha kombináljuk az áfamentes termékekkel, akkor talán kevesebb pénzből is biztosítani lehetne a szükséges alapot, így reálisabban ki lehetne gazdálkodni a költségvetésből. Mivel így a munka, a pénzköltés (áfa bevétel), és úgy általában bármilyen adóbevétel a luxushoz kötődne, ezért nagyon leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy a luxuskiadások fedeznék az alapjövedelmet. Nekem erről informatikusként a webes szolgáltatások általános modellje jut az eszembe, ahol az alapszolgáltatás (vagy szoftver) mindenki számára ingyenes, és csak a prémium szolgáltatásokért kérnek pénzt, ebből fedezve a teljes működést.

Hogy jön mindehhez a Venus Project?

A Venus Project egy utópia. A project kiötlői azt hangoztatják, hogy technológiára és megújuló erőforrásokra építve alapvetően minden szükségletünk fedezhető lenne teljesen ingyen. Szükségtelenné válna a munka, és akár a pénz fogalma is. Mikor azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon működne-e egy ilyen világ, hogy mivel lehetne vajon motiválni azokat az embereket, akikre a működéshez szükség van, stb. akkor jutott eszembe a fenti modell. Tehát hogy egy ilyen utópisztikus világban is, a mellett, hogy az állam minden embernek biztosítja azt, amire szüksége van, azért szükséges lenne valamiféle pénz fogalom, amiért érdemes dolgozni. A fent leírt modell is valami hasonlót valósítana meg. Azt is gondolom, hogy a technológia fejlődése előrébb mozdíthatná egy ilyen fajta alapjövedelem ügyét, hiszen ha a technológiának köszönhetően olcsóbb energiát (pl. hatékony napelemek), olcsóbb élelmiszereket (pl. robotizált termelés), olcsóbb lakhatást (pl. 3D nyomtatással előállított olcsó házak), stb. tudunk biztosítani, úgy kevesebb pénzt kell az államnak alapjövedelemre fordítania, hiszen kevesebbe kerülne az alapvető, jó életszínvonal biztosítása az emberek számára. De ugyanígy szerintem sokat lehetne spórolni azzal is, ha eltüntetnénk a termelő és a fogyasztó közötti kereskedői láncot. Aki megtermeli az adott élelmiszert (legyen az cég, vagy Józsi bácsi a szomszédból) az közvetlenül árulhatná azt mondjuk a weben. Az emberek pedig otthonról ülve bevásárolhatnának. A napi rendelést futárok hordanák ki összesítve. Így egyfelől nem rakódna rá a termékre a kereskedők haszna, másfelől a szállítások összesítése és az optimális útvonal megválasztása miatt a szétoszló szállítási költség egy főre jutó része minimális lenne. De akinek úgy kényelmesebb, el is sétálhatna a legközelebbi boltba, vagy piacra, hogy kedvére válogasson. Ezt csak egy példának szerettem volna felhozni a technológia és az olcsóbb élet kapcsolatára. De mindennek a fordítottja is igaz. Tehát ha az emberek pénzt kapnak arra, hogy bizonyos területen elköltsék azt, azzal ösztönözhetik az adott területhez kapcsolódó technológia fejlődését. Jelenleg a napelem rendszerek megtérülése olyan 10 év körüli. Ezután a 10 év után gyakorlatilag ingyen van az áram, de a napelemek amortizációját beszámolva azt szokták mondani, hogy minimum olyan 20 évre lehet velük számolni. Alapvetően tehát megéri napelemet tetetni a tetőre, de az emberek nagy részének nincs arra pénze, hogy ezt meglépje. Ha az alapjövedelmet lehetne arra használni, hogy abból az emberek napelem rendszert vegyenek hitelre, akkor a megnövekedett igényeknek köszönhetően nagy lökést kaphatna a terület, ami előremozdíthatná a technológia fejlődését. De igaz lehet ez házi víztisztító rendszerekre is, amivel olcsóbb az ivóvíz előállítása, stb. Ez mind a rezsi kategória, és mivel ennek fedezéséről van szó, költhetnénk rá az alapjövedelemből. Tehát egyfelől a technológia fejlődése egyre könnyebbé tehetné a szükséges alapjövedelem kitermelését, másfelől az alapjövedelem elköltésének célzott módja lökést adhatna az azt szolgáló technológiák fejlődésének. Tulajdonképpen ezzel a célzott alapjövedelemmel a szociális rendszer egyszerűsítése mellett eszközt is kapna az állam arra, hogy bizonyos területeket támogasson. A jelenlegi rendszerben ha mondjuk a megújuló energiák felhasználását szeretnék támogatni, akkor elkülönítenek erre egy pénzalapot, amit meg kell pályázni, és akinek sikerül, az olcsóbban juthat mondjuk napelem rendszerhez. Ez egy elbonyolított rendszer. A lehetőséget reklámozni kell, de sokan így sem tudnak róla, bonyolult megpályázni, és az elosztás sem egyenlő, így igazságtalan. E helyett a fenti rendszerben egyszerűen lehetővé kellene tenni, hogy az alapjövedelmet ilyen célra is elkölthessük, így mindenkinek megteremtve a lehetőséget arra, hogy éljen ezzel a támogatással.

És tényleg jó lenne ez nekünk? Nincs ennek negatív hatása a gazdaságra?

Azt gondolom, hogy a fenti modell kiküszöböli azokat a gondokat, amiket a legtöbben az alapjövedelemmel szemben kritikaként felhoznak. Ez a modell nem csökkenti a munkakedvet, egyszerűen csak a munkához való viszonyunk változna meg, mivel az többé nem az életben maradásért való küzdelemről szólna, hanem mindössze a luxus megteremtéséről. Sokan kiléphetnének abból a mókuskerékből, hogy felkelek, elmegyek dolgozni, 8 óra után fáradtan hazaérek, TV, alvás, aztán jöhet a következő nap. E helyett több időnk maradna a gyerekekre, egymásra, a hobbinkra, vagy akár pihenésre, tehát mindarra, ami boldoggá tesz minket. Az egyik szülő akár minden nap otthon maradhatna a gyerekkel tanulni (akár válthatnák egymást), vagy a szülők 4-6 órás munkát vállalhatnának, hogy csak addig dolgozzanak, amíg a srácok is suliban vannak. Ez hosszú távon boldogabb, kiegyensúlyozottabb gyermekeket és embereket jelent, és egészségesebb társadalmat. Ha az emberek nem kényszerből dolgoznak, szabadabban választhatnak a munkahelyek között, jobban megtalálhatják azt, amit szeretnek, fontosabbnak érezhetik magukat, ez pedig szerintem jótékonyan hatna a produktivitásra is. Az emberek egy ilyen biztos háttérrel maguk mögött jobban mernének kockáztatni. Aki eddig nem merte, most létrehozhatná a vállalkozást amiről eddig álmodozott. Indíthat startupot, megpróbálhatja megvalósítani az ötleteit, hiszen ha nem sikerül, nincs veszve semmi. És szerintem pontosan ez a mentalitás, ez a kockázatvállalási kedv az, ami hosszú távon kimutatható gazdasági fejlődéssel járna. A Maslow-piramis jut eszembe erről. Ha az embereknek biztosítjuk az alapvető szükségleteit, csak akkor tudják őket magasabb rendű célok motiválni. Azt gondolom, hogy az alapjövedelem ezt az alapot teremthetné meg, és ezek a magasabb rendű motivációk azok, amik gazdasági fellendülést hozhatnának. Ez az amiért szimpatikus nekem az alapjövedelem gondolata, mert bevezetésével egy boldogabb, kiegyensúlyozottabb, kreatívabb, innovatívabb, tehát összességében sikeresebb társadalom vízióját látom magam előtt. Ha az ember körbenéz a neten, láthatja, hogy sokan kampányolnak a pénzrendszer, és az azzal összefüggő bankrendszer ellen, mintha az valami gonosz dolog lenne. Pedig valójában nem ezzel van problémájuk. A forradalmak sem azért törnek ki, mert a szomszédnak nagyobb az autója, és szebb a háza, hanem azért, mert az embereknek nincs mit enniük. Egy olyan rendszerben, ami az alapszükségleteket alanyi jogon kielégíti, nincs meg ez a frusztráció. A pénz maga nem ördögtől való, de el kellene választani a luxust és az alapszükségletek kielégítését. Talán ebben fogalmazható meg legegyszerűbben a fentiek filozófiája. Nem vagyok sem szociológus, sem pszichológus, sem közgazdász, sem politikus, és a fenti pár gondolat sem egy kidolgozott modell, de úgy érzem, hogy az alapjövedelem eszméje fölé talán felépíthető lenne egy olyan rendszer, amivel hosszú távon mind az egyén, mind a társadalom egésze jól jár.

Az én iskolám

A magyar oktatási rendszert sokszor, sokfelől éri támadás. A döntéshozók persze jogosan csaphatnak vissza, hogy "jól van, akkor tessék megmondani, hogyan lehetne jobban csinálni". Itt most megpróbálom összefoglalni a saját alternatívámat. Megpróbálok összeszedni minden gondolatot, bár így is szinte biztos vagyok benne, hogy lesz ami kimarad.

Először is már általános iskolában magas óraszámban tanítanék angolt, sőt nem lenne baj, ha a gyerekek a 8. osztály végére eljutnának addig, hogy letegyenek egy alapfokú nyelvvizsgát. Az egyre globalizálódó világunkban egyre inkább az életképesség alapfeltétele, hogy az ember beszéljen angolul. Ha ez nincs meg, úgy lehetőségek ezreiről maradhat le. Az Internet "hivatalos" nyelve is az angol, így mindenki számára nélkülözhetetlen az angol nyelv ismerete, aki jól és objektíven informált szeretne maradni. Persze az információ ilyen-olyan formában, ilyen-olyan szűrőkön végül úgyis általában eljut az emberhez, de így is minimum lemarad a többiekhez képest az, aki nem beszél angolul. De csak úgy önmagában az a tény is indokolja mindezt, hogy így sok ezer év távlatában mint emberiség felülemelkedhetnénk a nyelvek teremtette korlátokon. Jó lenne, ha a gyermekeinknek, vagy az ő gyermekeiknek már csak történelem lenne az, hogy volt idő, mikor az emberek nem értették egymást, és a gondolatok nem áramolhattak szabadon.

Nagy hangsúlyt fektetnék az informatika oktatására. Nem hogy nem csökkenteném, de drasztikusan megnövelném az informatika órák számát. Az embereknek igenis szüksége van arra, hogy élni tudjanak a technológia adta lehetőségekkel. Való igaz, hogy ezek az eszközök az életünk részei, és mindenki rendelkezik valamilyen fajta tudással ezek kezelése terén, de ezeknek a hatékony használata az már teljesen más dolog. Egy dolog, hogy valaki be tud írni egy szót a Google keresőmezőjébe, és teljesen más dolog az, hogy tudja mit hol keressen, és hogyan találjon meg hatékonyan. Ez megint olyan dolog, mint a nyelv, hogy lassan életképtelen lesz az, aki nem tudja hatékonyan (!) használni az Internet és az egyéb technológiáink adta lehetőségeket. Úgy gondolom, hogy elértünk egy olyan korba, ahol a tudás elrendeződésének struktúrája drasztikusan megváltozott. Míg régebben értéke volt a lexikális tudásnak, mostanra úgy felgyülemlett az elérhető lexikális tudásanyag, és olyan szinten egyszerűsödött az elérhetősége, hogy mostanra az ilyen fajta tudás szinte értéktelenné vált, és szerepét átvette annak a képessége, hogy az ember milyen hatékonyan tudja adott esetben megszerezni a szükséges információkat. A világ már így működik, jó lenne az oktatási rendszernek is utána menni. Az agyunk nem lexikon, és nem is kéne arra használni. Egyszerűen nem arra való. E helyett meg kellene tanítani a gyerekeket arra, hogy hogyan találjanak meg valamit a Wikipediában, és hogy milyen egyéb források vannak még, ahonnan a szükséges információ az adott helyzetben megszerezhető. Lehet szembe menni ezzel, csak nem érdemes, mert ennyi minden egyszerűen nem fér el az agyunkban.  Ugyanígy érdemes lenne megtanítani a gyerekeket arra is, hogy a real-time információkat milyen forrásból szerezhetik be, rávezetni őket arra, hogy globálisan informálódjanak, hogy legyen képük a világról, ha döntéseket hoznak (pl. ha majd elmennek szavazni) olvassák el azt, hogy kinek mi a véleménye, tájékozódjanak, vonjanak le következtetéseket, tanuljanak a rég elkövetett hibákból,  stb. Kicsit furának tűnhet, hogy miért az informatika óra kapcsán írom mindezt. Hát éppen azért, mert ezeknek az információknak a beszerzési helye egyre inkább az Internet. Programozást is tanítanék, valami egyszerű nyelvet, mondjuk Pythont. Nem túl mélyre menően, csak annyira, hogy a gyerekek lássák, hogy mi mozgatja a körülöttük lévő technológiát, és kicsit értsék az egésznek a logikáját. Nem hiszem, hogy pár tanórányi programozás bárkinek is nehézséget okozna, viszont adna egy alapvető képet, és kicsit fejlesztené a gondolkodást.

Néhány órában bevezetném a Lifehacking oktatását. Ez a nevével ellentétben nem valami misztikus dolog. Olyan kis praktikákról van szó, amik segítenek produktívabban élni az életünket. Olyan egyszerű dolgok ezek, mint hogy hogyan szervezzük az időnket, hogyan rendszerezzük a gondolatainkat, stb. Barabási Albert-László: Villanások c. könyvében olvastam egy történetet, ahol egy cég hatékonyságában (és áttételesen a bevételében) drasztikus növekedést hozott az, hogy az emberek listát készítettek a teendőikről, ahol a sorrendet a teendő fontossága adata, majd ilyen sorrendben végezték el a dolgukat. Ez egy nagyon egyszerű technika, mégis nagyon sokat számított. Számtalan ilyen egyszerű kis technika létezik. Sokukra talán magától is rájön az ember idővel, mégis nagy előnnyel indulnának azok a gyerekek, akik ismernek ilyeneket. Sokkal hatékonyabban tudnának tanulni, sokkal kreatívabbak lennének a problémamegoldásban, és sokkal sikeresebbek, életképesebbek a világban.

Az olyan óráknak, mint az irodalom, vagy a rajz, a kreativitást kellene fejlesztenie. Ahogyan írtam, a lexikális tudásnak egyre kevéssé van értéke. Az írók és költők életének fontos eseményeihez tartozó évszámok bebiflázása helyett sokkal inkább a világlátásuk lenne az érdekes, a gyerekeknek pedig nem megtanulni, hanem megérteni kellene a verseket és regényeket. Én is számtalan verset megtanultam, mint ahogy mindenki más. Ezeket általában a felelést követő napon el is felejtettem, egyik sem hagyott bennem igazán mély nyomot. Pedig biztos vagyok benne, hogy soknak volt valódi mondanivalója, de ez teljesen háttérbe szorult a szavak gépies betanulása mellett. Nem emlékszem arra, hogy irodalom órán valaha is beszélgettünk volna egy versről, vagy egy regényről. A tanár elmondta, hogy hogyan KELL azt érteni, amit utána visszakérdezett a következő órán. Amellett, hogy az egész teljesen felesleges, pont a lényeg maradt el, a mondanivaló megértése. Kifejezetten károsnak tartom, hogy az így "elpazarolt" időt tulajdonképpen értékes gondolatok megértésétől veszik el.

Hasonló probléma van a történelemmel is, ahol a dolgok összefüggéseinek megértése lenne a lényeg. Az időpont inkább csak fogodzó az egészhez. A történelem oktatást évszámok betanulásáig satnyulni hagyni kifejezetten káros. Emiatt követjük el ugyanazokat a hibákat újra és újra. E mellett a történelemnek valódi társadalomismeretet is kellene adnia. Alapvető képet kellene adnia a világról és a politikáról, hogy mikor megválasztjuk a döntéshozóinkat, értsük, hogy miről is van szó. Hogy ne lehessen olyan könnyen mézes mázos szöveggel beadni szinte bármit az embereknek. Egy ilyen rendszerből kikerült ember rögtön azt mondaná, hogy "áá, ilyen már volt, és nem jött be", vagy egyértelműen látná az ellentmondásokat, a jól hangzó szövegek valóságtól való teljesen elrugaszkodott voltát.

Ami még valamennyire rendben van, az a természettudományos tárgyak oktatása. Legalábbis amikor még én jártam iskolába, kémia órán csináltunk kísérleteket, raktunk össze molekulákat kis bogyókból, stb. Ugyanígy volt fizika órán is. Úgy emlékszem biológia órán is kaptunk valamilyen alapot DNS-ről, sejtekről, a dolgok működéséről, bár azért biológiából is jellemző volt az, hogy a lexikális tudást domborították ki. Itt is jobb lett volna, ha inkább a megértésre, a működésre, a dolgok kapcsolatára világított volna rá a tananyag.

A fenti kis "tantervet" rögtön támadhatnák azzal, hogy "Persze, ez szép, meg jó, de honnan vesszük el az időt a sok angol, meg informatika órának? A gyerekek mégsem lóghatnak egész nap az iskolában." Hát, például ott az a nagy rakás testnevelés óra. Miért kell az iskolában testnevelést "oktatni"? Mi értelme van "megtanulni" bukfencezni, és legfőképp mi értelme van annak, hogy ezt osztályozzák? Mi értelme van annak, hogy a nap közepén iskolai keretek közt zavarják ki a gyerekeket futni, hogy aztán izzadtan és dög fáradtan kókadozzanak a következő órán? Nem vagyok a mozgás ellensége. A testmozgás fontos, a testmozgás jó, egészséges, de nem az iskolában kell mozgásra kényszeríteni a gyerekeket. Az a szülő feladata lenne, hogy kicsapja a kölköt az utcára focizni. A testnevelés mint "tantárgy" érthetetlen számomra. És ha még így sem lenne elég idő a valóban értékes dolgok tanítására, akkor is a száraz, értelmetlen lexikális tudás élő, logikus kreatív képzésre való cserélésével talán még kompaktabbá lehetne tenni a tananyagot.

Mondhatnák persze, hogy egy ilyen radikális strukturális változás a tantervben, a lexikális tudás "elhanyagolása" csak "műveletlen" embereket fog termelni. Amennyiben a "műveltséget" abban mérjük, hogy ki mennyi évszámot tud, és hány versből tud szó szerint idézni, akkor valóban, ez a rendszer "műveletlen" embereket termel (habár ennek a fajta "műveltségnek" nincs sok értéke). Ellenben biztos vagyok abban, hogy sikeresebb, boldogabb, és összességében "életképesebb" emberek kerülnének ki egy ilyen rendszerből, ami végső soron életképesebb társadalmat is jelent ...

Megoldást jelenthet-e a szimulált valóság az emberiség összes problémájára?

Elismerem, hogy a cím első hallásra elég érdekesen hangzik. Olyan, mint valami nagyon rossz marketing szöveg, "megoldás minden problémára". Mégis remélem, hogy a cikk végére sikerül bebizonyítani, hogy a címben feltett kérdés nem is annyira értelmetlen.

Ha általánosságban szeretnénk beszélni az "emberiség összes problémájáról", akkor talán jó lenne valami egyszerű definíciót találni arra, hogy mit is tekintünk problémának. Nagyon röviden talán valamit olyat lehetne mondani, hogy minden dolog probléma, ami az ideális állapottól elválaszt minket. Igazából erről szól a fejlődés, a tudomány, a technológia, hogy minél jobban megközelítsük ezt az "ideális állapotot". Nagy utat tettünk meg már eddig is a cél felé. Valaha barlanglakó ősemberekként kezdtük. Ha hideg volt szükségképpen fáztunk, vadásznunk kellett ha enni akartunk, csupa veszély volt az élet. Ehhez képest most kényelmesen tévézhetünk a fotelből és majszolhatjuk a telefonon rendelt pizzát a kellemes hőmérsékletű otthonunkban. Ez mind a fejlődés eredménye. Egy csomó olyan részprobléma megoldásáé, amely közelebb visz az "ideális állapothoz". De persze még korántsem vagyunk az út végén. Sok még a megoldásra váró probléma. Ilyen például az energia kérdése. Energia csak korlátozottan áll rendelkezésünkre, ezért kell fizetnünk a benzinért, a vízért, a gázért, és az áramért. Egyenlőre még csak az a gond, hogy mindez drága nekünk, de később, ha már feléltük a nem megújuló energiaforrás készleteinket, már az lesz a gond, hogy honnan jussunk további energiához. De ugyanígy gond az emberi társadalmak természetre gyakorolt hosszú távú káros hatása (a minket körülvevő világot módszeresen és folyamatosan szemétté alakítjuk át), az élelmiszer szűkössége, vagy éppen a helyi adottságoktól való függés. A tudomány célja tulajdonképpen a minket körülvevő világ öncélú megértésén túl ezen problémák megoldása. Bizonyára nagy utat fogunk még megtenni az "ideális állapot" felé, én mégis azt próbálom most megtippelni, mi lehet az út legvégén.

Nemrég épp az energia problémáján gondolkodtam. Azon, hogy vajon milyen megoldásokat találunk. Sikerül majd fúziós erőművet építeni, vagy beérjük a Nap energiájával. Valószínűleg, ha hatékonyan ki tudnánk nyerni, untig elég lenne számunkra a természet által már eleve megalkotott legközelebbi fúziós reaktor, a Nap energiája. Aztán eszembe jutott egy másik szempont. Tulajdonképpen miért kell nekünk ilyen iszonyat mennyiségű energia? És ha már itt tartunk, miért gond az étel, miért kell elvennünk ilyen nagy területet a természettől, stb. Szigorúan véve egy ember minimális erőforrás igénye nem túl magas. Egy átlagos ember helyigénye körülbelül 2 x 1 x 1 méter, energia mindössze annyi kell, ami melegen tartja, de megfelelő hőszigeteléssel igazából ez minimális. Ha nem mozognánk, csak mozdulatlanul feküdnénk, úgy a tápanyag felvételünk is minimális lenne. Így egy helyben feküdve nem lenne szükségünk mindenféle eldobható vacakra, amivel csak a körülöttünk elterebélyesedő szeméthegyet tápláljuk, és szinte nullára csökkenne a ökológiai lábnyomunk. A minket körülvevő természet számára kétség kívül az lenne az "ideális állapot", ha az embert eltávolítjuk a képletből. No de ki szeretné egy koporsóban fekve leélni az egész életét?! Elsőre elég riasztó kép, de vizsgáljuk meg kicsit jobban. Mi az ami valóban hiányzik? A mozgás szabadsága? Igazából nem. Ami valójában hiányzik, az az ingerek, az interakció egymással, és a minket körülvevő világgal. Szigorúan véve az agyunk, ami tulajdonképpen mi vagyunk, egész életünk során mozdulatlanul csücsül a fejünkben. Ingereket továbbít a végtagjaink felé és ingereket fogad az érzékszerveinktől. Ha mindezen ingereket egy számítógép dolgozná fel és állítaná elő olyan minőségben, amilyenben a valóságban is megéljük, akkor az agyunk pontosan ugyanúgy érezné magát, mint most.

Itt azért időzzünk el egy kicsit. Nem önbecsapás mindez? Valóban pontosan ugyanolyan jó a generált világ, mint a valóságos? Ehhez én a fizikából vennék kölcsön egy definíciót, a vonatkoztatási rendszerek ekvivalenciáját, aminek valami olyasmi a lényege, hogy két rendszer akkor ekvivalens (egyenlő), ha semmilyen kísérlettel nem tudjuk kimutatni a különbséget. Ez szerintem megfelelő definíció a "pontosan ugyanolyan jó"-ra. Ha a virtuális valóságot semmilyen kísérlettel sem tudjuk megkülönböztetni az általunk objektívnek tekintett valóságtól, akkor azt ugyanolyan valóságosnak tekinthetjük. Akinek ez így nem kielégítő, az gondolkodjon el azon, hogy ha a MATRIX Neo-ja soha nem találkozik Morpheusszal, valaha is tudomást szerzett volna arról, hogy az őt körülvevő világ nem valóságos? Vagy ha még tudomást is szerez erről a tényről, bárhogyan is igazolni tudta volna ezt? És akinek még ez sem elég, annak feltenném azt az igazán érdekes kérdést, hogy bizonyítani tudja, hogy jelenleg nem a MATRIX-ban élünk? Én magam egyetlen meggyőző érvet sem tudnék mondani arra, hogy miért ne lenne lehetséges az, hogy jelenleg is a MATRIX-ban élünk, de ha valakinek van ilyen mindent elsöprő érve, hát állok elébe. Valójában van néhány tippem arra vonatkozóan, hogy hogyan lehetne eldönteni mindezt, és erre később vissza is fogok térni (ezzel talán sikerült egy kis kedvet csinálni az fejtegetés tovább olvasáshoz). Ha tehát a jelenlegi valóságunkról sem tudjuk biztosan, hogy valóságos, akkor mennyivel rosszabb egy másik ugyanilyen jól kidolgozott valóság?

Vajon hogy nézne ki egy olyan világ, ahol ilyen virtuális valóságban élnek az emberek? Hogyan működhetne egy ilyen összetett rendszer? Sokat gondolkodtam ezen is. Az én vízióm olyan mint egy erdő. Különleges növények népesítik be, például különleges, érdekes alakú fák, amiket géntechnológiával fejlesztettek ki, és kettős céljuk van. Egyfelől fotoszintézis útján előállítani az emberek számára szükséges tápanyagot, másfelől mintegy napelemekként működve előállítani a virtuális világot fenntartó rendszer számára a szükséges energiát. Hatalmas terebélyes fák ezek, melyeknek gyökere mélyen a földben végződik, kusza hálózatot alkotva. A gyökerek közt pedig amolyan szimbiózisban ott vannak az emberi kapszulák. A föld alatt csak minimális energia kell az emberek számára szükséges hőmérséklet fenntartásához, a tápanyag ellátás folyamatos, a virtuális világot pedig az ugyancsak fák által táplált (talán biológiai alapú) számítógépes rendszer tartja fenn. Az egész erdő egy hatalmas szuperszámítógép, aminek mi emberek is részei vagyunk. Kívülről lehet, hogy ijesztő látvány a sok halottnak tűnő ember a föld alatt elszórva a fák gyökerei közt, de ne feledjük el, hogy ők mindeközben a paradicsomban nyaralnak. Lubickolnak a tengerben, egyetlen gondolatukba kerül, és bárhol ott teremhetnek, ahol akarnak, és dolgokat teremthetnek egyetlen csettintéssel. Istenekként tengetik mindennapjaikat, mindenfajta problémától mentesen.

A fenti kép szerintem egyáltalán nem irreális. Persze valószínűleg nem 5, 10 vagy 20 éven belül leszünk képesek ilyesmire, de úgy gondolom, hogy olyan 100-200 éven belül talán ez reális lehet. Igazából a körvonalai már felsejlenek mindennek. A bio- és nanotechnológiában is szépen lépkedünk előre, és az egész megvalósíthatónak is tűnik. A legérdekesebb kérdés persze az, hogy mindezt hogy tudjuk majd az agyunkra kötni? Hogyan leszünk képesek magunkat is (mint "bionikus modult") integrálni egy ilyen rendszerbe. Ha minden érzékre kiterjedő, tökéletes virtuális világot szeretnénk létrehozni, akkor valószínűleg mélyen bele kell "túrni" az agyunkba, nem lesz elég néhány felületén elhelyezett elektróda. Minderre nekem jelenleg két megoldás sejlik fel a szemem előtt. Ettől még persze lehetnek teljesen más lehetőségek, nekem ez a kettő jutott az eszembe. Az egyik, hogy kis nanorobotok a vérereken keresztül az agy megfelelő pontjaihoz úsznak el, majd onnan kis fonalakat építenek a koponyán kívülre. Ezeken a fonalakon keresztül tudná a gép olvasni agyunk állapotát, illetve ingerelni a megfelelő neuronokat. Ezt valahogy úgy lehetne elképzelni ahogyan a MATRIX-ban is megjelenítették. A gép a tarkón lévő lyukon keresztül csatlakozik az előzőleg nanorobotok által újrahuzalozott agyhoz. A másik megoldás, hogy valamiképp az agy megbontása nélkül írjuk, illetve olvassuk a neuronok állapotát. Az MRI technológia, vagy egy ahhoz hasonló másfajta leképző technológia talán a jövőben képes lehet arra, hogy kívülről, az agy "megpiszkálása" nélkül olvassuk annak állapotát. Az agy "írásra" olyasmit tudok elképzelni, mint amilyen jelenleg a gamma kés. A gamma kést rákos daganatok gyógyítására használják. A rendszer pontosan pozicionált gamma forrásokból áll. A gamma sugarak minden irányból különösebb roncsolás nélkül áthaladnak a páciens koponyáján, és agyán. Ugyanakkor abban a pontban, ahol a sugarak találkoznak, már elég erősek ahhoz, hogy az ott lévő rákos sejteket roncsolják. Így külső, sebészeti beavatkozás nélkül roncsolhatóak a rákos sejtek. Valami hasonló megoldást tudok elképzelni a neuronok külső ingerlésére. Lehet, hogy mindez egyáltalán nem megoldható, de én valami ilyesmit tudok elképzelni.

A "hardverről" körülbelül ennyit tudok mondani. Lássuk, milyen lenne egy ily rendszer szoftvere (ugyanezt fejtegettem itt is). Egy a valóságot pontosan modellező virtuális világ létrehozásával kapcsolatban az első megoldás ami eszünkbe ötlik, hogy modellezzük le a világ összes részecskéjét a jelenleg ismert fizikai törvényeknek megfelelően. Ha azonban ezt egy kicsit jobban végiggondoljuk, rá kell jönnünk, hogy a dolog valószínűleg kivitelezhetetlen. Igazából a világ minden egyes részecskéje minden pillanatban olyan iszonyatosan bonyolult fizikai egyenleteket old meg, hogy néhány részecske valósághű modellezése is problémás, nemhogy az egész világé, nem is beszélve az irdatlan tároló kapacitás igényről. Ez persze még nem jelenti azt, hogy a feladat megvalósíthatatlan lenne, mindössze "kicsit" optimalizálni kell számítási- és tárolókapacitásra. Az első dolog, amit megtehetünk, hogy csupán azt szimuláljuk, amivel a felhasználó közvetlen interakcióba kerül. Tulajdonképpen az összes 3D-s számítógépes programnál így működik a megjelenítés. A számítógép mindig csak azt generálja ki amit a felhasználó éppen lát. Virtuális valóság esetén ezt terjeszthetjük ki minden érzékszervre. Így a számítási kapacitás drasztikusan lecsökkenthető, hiszen amit nem figyel meg senki az tulajdonképpen nem is létezik. Pontosabban kikerül a háttértárra, ahonnan újra betölthetjük, ha valaki megint elkezdi megfigyelni. Itt rögtön van is egy érdekes párhuzam a kvantummechanikával, ahol pont valami hasonlóról esik szó, vagyis hogy a dolgok igazándiból addig "léteznek", amíg megfigyeljük őket. Ha nem figyelünk rájuk, amolyan hullámokként kenődnek szét a térben (erről itt írtam részletesebben). A dolog érdekessége, hogy mikor elkezdünk újra megfigyelni egy részecskét akkor nem fogjuk tudni pontosan megmondani, hogy hol találjuk. Valahol az előző helyének környezetében lesz, de kis valószínűséggel ennél távolabbra is kerülhet. Így például ha a részecskét bezárjuk egy dobozba, majd nem figyelünk oda, elképzelhető, hogy mire megint ránézünk, már a dobozon kívül találjuk. Nem tudni, hogy pontosan hogy került onnan ki, egyszerűen csak néha kiszivárog. Ezt a jelenséget alagút effektusnak hívják, mert olyan mint ha a részecske titokban, mikor nem figyelünk oda, egy alagúton szökne ki a dobozból. Érdekes elgondolni, hogy például egy ilyen jelenség nem utalhatna-e arra, hogy a világ amiben élünk, virtuális. Képzeljünk el egy olyan rendszert, ahol a valós idejű szimuláció a folyamatos tér látszatát kelti, de a tárolórendszer digitális, és korlátozott. Tulajdonképpen a tér tárolóban való leképzése amolyan pixel rendszerben történik, ahol a pixelek átfedik egymást. Mikor a tárolóból elővesszük a részecske helyét, a rendszer véletlenszerűen generál neki egy pontot a tárolt pixel cellán belül. Amikor nem figyelünk oda, akkor kerekít, és így generál valamilyen koordinátát a pixel rendszerben. Ilyen rendszerben előfordulhat, hogy a folytonos koordináta generálás, majd visszakerekítés során a részecske egy cellával arrébb kerül, majd mikor odafigyelünk, egy a dobozon kívüli helyen találjuk azt meg. Talán a kvantummechanika jelenségei csak a tároló rendszer korlátainak következményei. Ez persze nem bizonyít semmit, csupán érdekes eljátszani a gondolattal.

A számítási kapacitást tehát sikerült drasztikusan lecsökkenteni, hiszen "csupán" egy minden érzékszervere kiterjedő tökéletes szimulációt kell biztosítani minden felhasználó számára.  Fontos megjegyezni, hogy ebben a korlátozott térrészben sem a részecskéket szimuláljuk. Az egyes objektumokat csak érzetek összessége alkotja. Ha tehát ebben a szimulált világban a kezünkbe veszünk egy almát, azt nem kell részecskéről részecskére pontosan leszimulálni, elég kigenerálni a látványt, hangokat, szagokat, ízeket, és a tapintás ingereket. Ezt az almát nem atomok alkotják mindaddig, amíg nem rakjuk mondjuk egy elektronmikroszkóp alá. Ilyen esetben ugyanúgy atomokat fogunk látni, mint a valóságban, és joggal vonhatjuk le azt a következtetést, hogy az alma márpedig atomokból áll. Pedig valójában ez nem igaz, egyszerűen csak úgy állítja elő a szimulációt a számítógép, hogy ha az atomok létére vonatkozó vizsgálatokat végzünk minden jel arra utaljon, hogy az atomok léteznek. Ez a megoldás teljesíti az igényeinket, hiszen bármilyen kísérletet végezzünk is el, nem tudjuk eldönteni, hogy egy virtuális valóságban élünk. Valójában az almának még csak belseje sincs addig, amíg bele nem harapunk, hiszen mindaddig amíg nem lépünk interakcióba valamivel (jelen esetében az alma belsejével) azt a gép nem szimulálja számunkra, mert felesleges. A fizikai szimuláció helyett sokkal inkább úgy képzelhetjük el az egészet, mint afféle rendkívül valóságosként megélt irányított álmot. Ha álmunkban kezünkbe veszünk egy almát, akkor sem törődik vele az agyunk, hogy azt részecskéről részecskére szimulálja számunkra. E helyett csak az alma érzete jelenik meg agyunkban, a látványa, a tapintása, az íze, stb. Persze álmodhatjuk magunkat fizikusnak, és álmunkban berakhatjuk az almát egy elektronmikroszkóp alá, majd megállapíthatjuk, hogy az alma atomokból áll. Egy ilyen szimuláció előállítása már nem igényel olyan elképzelhetetlenül hatalmas számítási kapacitást. Igazából hasonlót kell tennünk, mint amit jelenleg is tesznek a számítógépek, mikor virtuális objektumokat generálnak le például egy film speciális effektjeihez. Hasonló technológiára van szükség, mint amit az Avatar Navi-jaihoz, vagy a Gyűrűk Ura látványos harci jeleneteihez használtak. A különbség mindössze annyi, hogy itt a látványon túl minden más érzékszerv számára is le kell generálni az adott objektum "képét". Ezek jól párhuzamosítható feladatok és a digitális technológiában is vannak még tartalékok, így megkockáztatom, hogy erre már a nem is olyan távoli jövőben képesek lehetünk. Sőt, talán egy komolyabb szerverpark már talán most is képes lenne előállítani egy ilyen valóságtól csak nehezen, vagy egyáltalán nem megkülönböztethető virtuális valóságot. A probléma az, hogy mindezt jelenleg képtelenek vagyunk az agyunkba vetíteni. Nem tudjuk, hogy köthetnénk össze a gépet közvetlenül az érzékelésért felelős agyrészekkel.

A számítási kapacitás kérdése tehát megoldhatónak látszik, van azonban egy véleményem szerint ennél nagyobb probléma, mégpedig a tároló kérdése. Az interakció függő szimulációval spórolhatunk ugyan a számítási kapacitással, de ettől függetlenül még minden részletre kiterjedően tárolnunk kell a valóság egyes elemeit. Ha nem így tennénk, akkor olyan furcsaságok történnének, hogy ha megszüntetjük egy objektum megfigyelését (nem szimuláljuk tovább), majd újra megfigyeljük, akkor az objektumot más állapotban találnánk ott, mint ahogy előzőleg otthagytuk. Képzeljük el például az előző gondolatkísérletünk almáját, amibe beleharapunk, majd lehunyjuk a szemünket. Ilyenkor tárolnunk kell a harapást, annak pontos formáját, és minden attribútumát, különben ha kinyitjuk a szemünket, megint teljes almát látnánk, vagy ha pontatlanok vagyunk, akkor más alakú harapást, amin rögtön lebukna a szimuláció és rájöhetnénk, hogy virtuális valóságban vagyunk. Itt újra megjegyezném, hogy a valóságban egyébként találunk olyan esetet,amikor nem figyelünk oda valamire egy kis ideig és valahol teljesen máshol találjuk meg. A részecskék minden pillanatban megteszik ezt a kvantummechanika szabályainak megfelelően. Persze ez önmagában még nem utal arra, hogy virtuális világban élünk, sőt, szerintem alkotható olyan virtuális valóság, ahol minden pontosan ugyanott marad, ahol előzőleg hagytuk.

Van-e valami olyan megoldás, amivel a tároló kapacitást korlátozhatjuk hasonló módon, mint ahogy a számítási kapacitással tettük? Valójában pontosan mi az, amit tárolnunk kell? A válasz szerintem az emlékezet és az elvárások adják. Elég azokat a dolgokat tárolnunk, amire emlékszünk. Ha valamire semmilyen mértékben sem emlékszünk (se tudatosan, se tudat alatt), arról nem fogjuk észrevenni, hogy más állapotban van, mint ahogy otthagytuk. Az előző példában szereplő almán mindössze azért zavaró a harapás hiánya, mert tudjuk, hogy a szemünk lehunyása előtt beleharaptunk, és a harapás nyomának ott kell lennie. Ha valaki törölné ezen emlékünket, úgy egyáltalán nem zavarna, hogy hiányzik az almáról a harapás nyoma, sőt, az lenne fura, ha meg lenne harapva úgy, hogy nem emlékszünk rá, hogy valaha is beleharaptunk volna. A válasz tehát a tárolóval kapcsolatban feltett kérdésre, hogy elég mindössze azt tárolni, amire valaki emlékszik. Amiről senkinek nincsen semmiféle emléke, azt szabadon kigenerálhatja a számítógép. Ami azt illeti, tehetünk egy még nagyobb egyszerűsítést. Ha az emléket magát az agy eleve tárolja, akkor felesleges azt redundáns módon a számítógépnek is tárolnia. Tehát talán lehetne maga az agy a tároló. Így a közel végtelen tárolókapacitást nullára redukáltuk. Egy ilyen világban ha interakcióba kerülünk valamivel, a számítógép villám gyorsan végigfésüli az összes résztvevő agyát, hogy van-e arról a dologról valami emléke. Ha igen, akkor azokat felhasználva szimulálja a megfigyelt valóság darabot. Így biztosítható, hogy a világ konzisztens marad, és minden úgy marad, ahogy mi, vagy valaki más otthagyta. Akinek ez az egész nem elég meggyőző az megpróbálhat kifundálni kísérleteket a rendszer becsapására. Megtehetjük például, hogy beküldjük egy társunkat egy szobába, és megkérjük, hogy harapjon bele a bent lévő almába. Eztán mielőtt kijönne, megöljük őt. (Ez utóbbit kicsit kíméletesebben úgy mondhatjuk, hogy végérvényesen kizárjuk őt a világból.) A társunk megölésével eltűnt az egyetlen emlék az almáról, így mikor bemegyünk, azt kellene látnunk, hogy az alma olyan, mint ahogy otthagytuk, azon nincs harapásnyom. Ilyen esetben kap szerepet a másik komponens, vagyis az elvárásaink. Ha már a számítógép az emlékeink miatt úgyis az agyunkba lát, kifürkészheti az elvárásainkat is. Így mikor kinyitjuk az ajtót, azt fogjuk látni, hogy az almán ott a harapás. Nem azért, mert valakinek az agyában emlék van erről, hanem azért, mert ezt várjuk el, a számítógép pedig ezen elvárások alapján generálja ki számunkra a vonatkozó valóság darabot. Egy ilyen rendszert képtelenség "átverni", hiszen bármilyen kísérletet is végezzünk el benne, a számítógép előttünk fog járni, és minden esetben olyan eredményt szimulál számunkra amilyet elvárunk, és ami alapján környezetünket valósnak véljük. (Igazából szerintem van egy kis kibúvó, ami alapján megsejthetjük, hogy talán egy virtuális világban vagyunk, de erről majd később írok.) Érdekes kérdés, hogy a rendszer milyen mértékben épít az elvárásokra. Tehát ha egy olyan térrészt kell legenerálnia, amiről még senkinek nincs emléke vagy elvárása (valójában az emlék is egyfajta elvárás, azt illetően, hogy valahol ugyanazt találjuk, amit eddig), akkor azt a számítógép valamilyen algoritmus szerint teszi, amit az elvárások csupán korlátoznak, vagy ha nincsenek konkrét elvárásaink, akkor is prekoncepcióinkra, vágyainkra, stb. épít. Ez utóbbi megoldásnak az az előnye, hogy így a számítógépnek nem kell semmilyen kreatív "teremtést" végeznie, a világot a megfigyelő elméje teremti meg a megfigyelés pillanatában. Egy ilyen világban miközben a tudósok válaszokat keresnek a kérdéseikre és a világ megismerésén fáradoznak, valójában megteremtik azt. Valójában addig nem léteznek például elemi részecskék míg valaki nem kezdi el keresni őket. Ugyanígy a csillagok, galaxisok, és más objektumok is csupán a csillagászok fürkésző tekintetének termékei, mindent a megfigyelés teremt. Persze ne feledjük el, hogy ezek az objektumok csak érzetek összességei. Tehát amit mi egy sok fényév méretű hatalmas csillagrendszernek vélünk, az valójában csak "látás érzet", nem több egy puszta képnél, amit az elménk szült, az tárol, és a virtuális világot fenntartó rendszer festett az égboltra. Egy ilyen világban érdemes lehet felkeresni olyan helyeket, ahol azelőtt még senki nem járt és amivel kapcsolatban senkinek nincsenek emlékei és elvárásai. Ha egy ilyen helyre mi találunk rá elsőnek úgy a mi elménk teremti meg azt, és ha a számítógép valóban vágyaink figyelembevételével alkotja meg a helyet, úgy van esély rá, hogy rátalálunk a paradicsomra valahol az isten háta mögött. Csak eléggé hinni kell benne. Van egy másik érdekes vonatkozása is egy ilyen rendszernek. Ha tárolónak csak a világban aktívan résztvevők elméjében lévő képeket használjuk, úgy a világból való kilépésnek egyirányúnak kell lennie. Ha valaki "kiviszi az emlékeit", akkor azokra a helyekre a rendszer új valóságot generál. Ha eztán ugyanez az ember visszalépne a rendszerbe, úgy emlékei/elvárásai nem lennének szinkronban a valóság aktuális állapotával ami inkonzisztens állapotot jelent. Tehát vagy meg kell tiltani a visszalépés lehetőségét, vagy ezt csak az emlékek törlése árán lehet megtenni. Így egy ilyen rendszer architektúrájából adódna egyfajta "virtuális halál" fogalom.

Hogy a fenti rendszer a gyakorlatban hogyan valósítható meg, arra nagyon nehéz lenne bármit mondani. Amíg a szimuláció esetén az agy külvilághoz kapcsolódó részét kell ingerelnünk, itt absztrakt gondolat mintázatok megértése szükséges. Úgy gondolom, hogy érzékszervi szimulációk talán már néhány évtizeden belül elérhetőek lesznek, de hogy egy gép mikor lesz képes "olvasni a gondolatainkban", azt nehéz megmondani. Míg az érzékeléshez kapcsolódó agyrészek elég jól lokalizálhatóak, addig az emlékek valószínűleg "össze-vissza" helyezkednek el az agyban. Amikor tapasztalunk, "beég" a neuronok valamilyen aktivitás mintázata. Bár nem ismerem mélyrehatóan az agy működését, úgy gondolom, hogy egy-egy emlék teljesen különböző mintázatot alakít ki két ember agyában. Sőt, ha képesek lennénk törölni az agyat, és ugyanabban az agyban rögzíteni ugyanazt az emléket, az is teljesen más mintázatot alakítana ki, mint azelőtt. Átlátni ezt a "kuplerájt", és real-time valóságot generálni belőle, értelmezni az elvárásokat, a vágyakat, ez már komoly mesterséges intelligencia feladat. Nem tudom, mikor fogunk tudni olyan gépet építeni, ami képes erre. Valószínűleg erre még sokat kell várni, de nem tűnik irreálisnak. Talán nem is mi fogjuk megoldani a problémát, hanem valamiféle agyunk mintájára létrehozott mesterséges intelligencia amit mi építünk ugyan de a belső működését valójában már nem látjuk át, "ő" viszont képes arra, hogy átlássa a mi működésünket. De a tudomány jelenlegi szintjén ez csak fikció. Létezhet egy kerülőút is ami pont ugyanennyire fiktív. Talán lehetséges több agyat a megfelelő módon valamiképp összekötni hogy egyetlen egységként működjön. Erről többet megint csak nagyon nehéz mondani anélkül, hogy mélyre hatóan ismernénk az agy működését, de azért játszunk el kicsit a gondolattal, hogy milyen lenne egy ilyen "több emberből összedrótozott lény". Megfelelő huzalozással talán kialakítható lenne valamiféle tudat alatti közös emlékezet, afféle kollektív tudatalatti úgy, hogy e felett a tudatos részben megmaradjon az egyes emberek individualitása. Ha ezt a "rendszert" rá tudnánk venni, hogy afféle hallucinogén, álmodó állapotba kerüljön, úgy talán teljesen tehermentesíteni lehetne a számítógépet. Ezek az emberek egyszerűen  egy valószerű közös álomban vennének részt. A kreatív teremtést agyuk végezné pont ugyanúgy mint alvás közben és a világ konzisztenciáját is az agy logikusság utáni vágya és kényszere tartaná fenn. Egyáltalán nem biztos, hogy akár csak ehhez hasonlót is lehetne csinálni, de nem tartom elképzelhetetlennek. A fentiek miatt viszont úgy gondolom, hogy kész agyakat már nem lehet "összedrótozni" a sajátos mintázatok, és emlék leképződések miatt. Egy ilyen rendszerbe tehát valószínűleg "bele kell születni". Az agyat még szűz állapotban kell ide integrálni, hogy már az első emlékek is ebbe a közös tudattalanba kerüljenek. Ez persze csak tisztán fikció. Az agy működésének mélyreható ismeretében lehetne csak igazán megmondani, hogy mindez mennyire megvalósítható.

A fentiekben azt próbáltam fejtegetni, hogy szerintem hogy lehetne tökéletes, valósággal teljesen egyenértékű virtuális világot létrehozni. Innen persze önkéntelenül is adódik a kérdés, hogy ha valóban létrehozható ilyen "tökéletes" virtuális valóság, akkor vajon nem lehetséges, hogy jelenleg is ilyenben élünk? Elég extrém gondolat, elismerem, de valójában a tudomány tele van ilyen "extrém" gondolatokkal. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a jelenleg divatos elképzelés szerint valójában a világ 11 dimenziós, amiből 9 valami nagyon fura módon nagyon picire van összetekeredve és minden részecske valójában hihetetlen vékony húrok rezgése. Vagy gondoljunk csak az elektronra ami két résen megy át egyszerre, vagy Schrödinger élőhalott macskájára. Vannak elméletek végtelen számú párhuzamos világról, időben visszafelé haladó részecskékről, holografikus univerzumról, és ezek mind mind az elfogadott vagy elfogadható tudományos elméletek közül kiragadott példák. Ilyen környezetben szerintem egyáltalán nem tűnik istenkáromlásnak egy olyan felvetés, mely szerint jelenlegi világunk is csak szimuláció. Így, hogy a kérdést tudományos problémává avanzsáltuk, érdekes elgondolkodni azon, hogy miképp tudnánk kimutatni, hogy valóban ilyen virtuális világban élünk. Az első gondolat (amiről már olvastam néhány cikkben), hogy a rendszer korlátait vizsgáljuk. Ez a feltevés arra épül, hogy a szimulációt biztosító gép számítási és tároló kapacitása véges, a leképzés pedig digitális, így nem létezhetnek végtelen dolgok. Nem oszthatunk például valamit végtelen kicsiny részre. Ilyen gondolatmenet alapján már maga a kvantummechanika utalhatna arra, hogy talán a világunk csak szimuláció. Ez persze önmagában nem bizonyít semmit, sőt, az általam fentebb felvázolt virtuális világ akár látszólag végtelen is lehetne. Emlékezzünk csak vissza, hogy ha a gép képes az agyunkban olvasni, úgy bármilyen kísérletet is végezzünk, azt fogjuk találni, hogy a valóságban vagyunk. A gép mindig egy lépéssel előrébb jár. Éppen ezért úgy gondolom, hogy egy ilyen világban szinte minden a valóság virtuális létét bizonyítani szándékozó kísérlet zsákutca. Azért írtam, hogy szinte, mert azért egy pici egérút mégiscsak van. Akármilyen jól is dolgozik a gép, egy dolog mégis van, ami szükségképp "kilóg" a rendszerből, mégpedig a felhasználó maga. Egy ilyen világban minden csak szimuláció, a tér, a tájak, a testünk, minden, kivéve tudatunkat. A tudatunk a rendszeren kívülről, a "kinti valóság" kapszulájából irányítja testünket, ezért a tudatnak valami olyan dolognak kell lennie, ami a rendszeren belül nem magyarázható. Ez azt jelenti, hogy a virtuális világban kell lennie valaminek ami megakadályozza hogy a tudatot bármilyen módon leképezzük. Innen tehát adódik a kísérlet, amivel egyértelműen kimutatható, hogy nem szimulációban élünk. Ha valakinek az agyát letapogatva képesek vagyunk olyan számítógépet építeni, ami pontosan megjósolja az egyén döntéseit, akkor nem létezik rendszeren kívüli tudat, tehát a világunk nem lehet szimuláció. Vagyis szimuláció akár még így is lehet, de akkor mi magunk is csak a szimuláció részei vagyunk, így számunkra ez az egyetlen "objektív" valóság. Vegyük észre azonban, hogy ezzel sokkal többet is veszítünk annál, hogy el kell vetnünk a világ szimuláció voltát. Ha építhető ilyen számítógép, akkor agyunk működése tisztán determinisztikus, így teljesen ki van szolgáltatva a fizika törvényeinek. Döntéseink csak a környezetünktől függenek, és a szó klasszikus értelmében nincs szabad akaratunk. Ezzel együtt nem lehet lelkünk, nem valószínű, hogy tovább élhetünk a halálunk után, és az összes vallásunkat lehúzhatjuk a WC-n. Tehát a virtuális valóság lehetősége, a szabad akarat, a fizikain túl létező tudat mind mind együtt jár. Ha bármelyik létezik, az egyben a többi létezésének lehetőségét is magában rejti és ha bármelyik cáfolható, azzal a többi is automatikusan cáfolódik. Jelenleg nincs meg a kellő technológiánk a kérdés eldöntésére, de úgy gondolom, hogy ha nem fedezünk fel gyökeresen új fizikai törvényeket, akkor az egyetlen esély arra, hogy pozitív választ kapjunk, ha úgy találjuk, hogy az agy működésében szignifikáns módon szerepet kap a kvantummechanika. Jelenleg ugyanis a kvantummechanika az egyetlen terület, amivel nem-determinisztikus működést csempészhetünk egy rendszerbe. Ha erre utaló jelet nem találunk és nem is utal semmi arra, hogy az agy nem determinisztikus működésű, abból egyben az is következik, hogy elbukjuk a szimulált világ és egyben a szabad akarat lehetőségét.

Úgy gondolom tehát, hogy a fentiek fényében a tudomány talán leges legfontosabb célja az agy működésének megértése lenne. Egyfelől azért, mert így választ kaphatnánk arra a kérdésre, hogy kik vagyunk, hogy létezhet-e a fizikain túli tudatunk, és végső soron, hogy elképzelhető-e, hogy egész világunk csak szimuláció. Ha ez utóbbi igaz, akkor igazából minden tudományos felfedezésünk kivétel nélkül csak önámítás, következésképp tulajdonképpen lényegtelen. Egyrészről szerintem ez teszi olyan lényegessé ennek a területnek a vizsgálatát, másrészről az agy beható ismeretével (akár szimulált a világunk, akár nem) képessé válhatunk saját valóság teremtésére. Olyan valóságéra amit teljesen igényeinknek megfelelőre szabhatunk, így a "külső valóság" megint csak irrelevánssá válik. Ha rajtam múlna, a föld minden tudósát erre a témára állítanám rá, hisz a fentiek fényében úgy gondolom, az agy tökéletes megértése a tudomány valódi szent grálja ...