A Google AppEngine egyik elég erős megszorítása, hogy a telepített alkalmazás csak olvasni tudja a fájlrendszert. Új fájlokat nem hozhatunk létre, illetve nem módosíthatjuk a fájlokat. Bármilyen adattárolásra az AppEngine által biztosított adatbázist, a Datastore-t kell használnunk. Igazából ha jobban meggondoljuk, egy webalkalmazás többnyire valóban csak az adatbázist használja, így sokszor tényleg nincs szükség fájlrendszerre, de azért néha jól jön. Egy projektem kapcsán épp ilyesmire volt szükségem, ezért készítettem egy igazán egyszerű virtuális fájlrendszer implementációt Google AppEngine-hez. A rendszer működésének megértéséhez először írnék kicsit a Datastore-ról, annak is az alacsony szintű megvalósításáról.
Az AppEngine Datastore-ja egy BigTable alapú nem relációs adatbázis rendszer. Bár pontosan nem tudom, hogy a Google alkalmazások (GMail, Google Maps, a kereső, stb.) is ezt a megvalósítást használják-e, erről nem találtam konkrét leírást, de mindenesetre ez valami nagyon hasonló dolog kell hogy legyen. A rendszer használatára két lehetőségünk van. Egyfelől kapunk egy szabványos JPA/JDO réteget, így J2EE alkalmazásainkat változtatás nélkül, vagy kisebb változtatásokat követően futtathatjuk AppEngine-en. A másik lehetőség a low-level API használata, ami közvetlen hozzáférést biztosít a DataStore-hoz, így sokkal hatékonyabb, ugyanakkor kicsivel kényelmetlenebb is, mint a szabványos réteg. Én ez utóbbiról írnék kicsit bővebben. A Datastore adattárolásának alapja az Entity. A relációs adatbázis kezelőkhöz hasonlítva az Entity az adatbázis rekordnak felel meg, azzal a különbséggel, hogy az Entity-nek nincs fix szerkezete. Ebből a szempontból az Entity inkább olyan mint egy asszociatív tömb, vagy Java terminológiával élve Map. Egy ilyen Entity-be szabadon helyezhetünk el név-érték párokat. A másik nagyon fontos komponens a Key. A Key az entitás elsődleges azonosítója. A Key 3 féle módon épülhet fel. Generálhatjuk egy string-ből vagy long-ból, ezen felül definiálhatunk egy kulcs típust (kind), ami kb. a tábla megfelelője, és végül definiálhatjuk úgy a kulcsot, hogy ezeken felül egy szülő kulcsot is megadunk. Ez utóbbi megoldással a kulcsok és ezzel az Entity-k hierarchiába szervezhetőek. Ha összeállítottunk egy Entity-t, azt egyetlen metódussal lerakhatjuk a datastore-ra, és onnan a Key segítségével vissza is olvashatjuk. Amennyiben nem a Key alapján szeretnénk visszanyerni az entitást, úgy létre kell hoznunk egy Query-t. A Query segítségével az Entitás bármely értékére szűrhetünk az alapműveletek (kisebb, nagyobb, egyenlő, stb.) használatával. Az ilyen keresések segítésére definiálhatunk indexeket, de erre sincs feltétlenül szükség, hiszen a rendszer a lekérdezések alapján automatikusan legenerálja a szükséges indexeket. Az eredményként kapott entitás listát bármely eleme alapján rendezhetjük is, és nagyjából ennyi. Ha több entitást szeretnénk összekapcsolni (JOIN), VAGY kapcsolatot kialakítani a szűrési feltételekben, vagy bármi hasonlót tenni, amire egy relációs adatbázis amúgy önmagában képes, azt kódból kell megvalósítanunk. Cserébe viszont az egész rendszer masszívan elosztott, sémamentes, flexibilis és gyors. Most hogy megismertük a Datastore-t, lássuk a virtuális fájlrendszer működését.
A virtuális fájlrendszer legfelső szintű eleme a DataStoreFile entitás. Ezek az entitások testesítik meg az állományokat és a könyvtárakat egyaránt. Egy ilyen entitásnak 4 attribútuma van. A fájl típusa (könyvtár v. fájl), az utolsó módosítás ideje, a fájl mérete, és a fájlt tartalmazó útvonal. A fájl entitás egyedi azonosítója annak elérési útja, így ez alapján nagyon könnyen elérhetőek a fájl metaadatai. Mivel a metaadatokra sokszor szükség lehet, ezért a fájl entitás mentésekor és betöltésekor a memcache-ben is tároljuk, így annak további elérése már nagyon gyorsan megy a cache-ből. A fájl tényleges tartalmának tárolása Blob-okban történik. A Blob tulajdonképpen egy byte tömb, aminek mérete maximálisan 1 Mb lehet AppEngine esetén. Én 512 Kb méretű blokkokat használtam, amiket sorszámmal azonosít a rendszer. Az egyes blokkok a fájl entitás alatt helyezkednek el (a blokk kulcsa a fájl entitás kulcsának leszármazottja). Amikor adatokat írunk vagy olvasunk a fájlból, a rendszer a fájlmutató alapján meghatározza a blokk sorszámát ahol az adat van, majd ebben módosítja a megfelelő adatot. Egyszerű kialakítás, mégis kényelmes és hatékony.
A kód szokásos módon a Google Code-on megtalálható a http://code.google.com/p/gae-filestore/ címen.
Ez a blog az eredeti http://lf.estontorise.hu címen található blogom másolata.
2010. november 16., kedd
2010. november 8., hétfő
PHP futtatása Googel App Engine-en
A GAE vagy Google App Engine a Google alkalmazás hoszting szolgáltatása. Nagy előnye, hogy segítségével alkalmazásunka a Google infrastruktúráján futtathatjuk. Nem kell olyan apróságokkal foglalkoznunk, mint a load balanceing, erőforrás allokáció, elosztott session kezelés, stb. hiszen a Google a terheléstől és a kérések helyétől függően optimálisan fogja "szétkenni" az alkalmazásunkat. Adatbázisként egy Google BigTable alapú nem relációs adatbázist kapunk, aminek klaszterezését ugyancsak a rendszer végzi automatikusan. E mellett kapunk még néhány "nyalánkságot", mint amilyen az elosztott memcache, e-mail, vagy xmpp lehetőség. Amiért azonban igazán vonzó lehet induló startup-ok számára, az az, hogy a rendszer körülbelül havi 1 000 000 lapletöltésig és 500 Gb tárhelyigényig teljesen ingyenes. Ha pedig az embernek sikerült ekkora forgalmat generálnia, akkor már jó eséllyel ki tudja termelni a plusz sávszélesség és tárhely árát is, ami néhány cent gigabájtonként, tehát igen baráti. Persze ezért a nagy kényelemért némi kompromisszumot is kénytelenek vagyunk meghozni. Az egyik ilyen korlát, ami véleményem szerint nagyban gátolja a technológia elterjedését, hogy egyenlőre csak Java és Python nyelven programozható. Az egyik talán leggyakoribb kérés szokott lenni a felhasználók felől, hogy más hoszting szolgáltatókhoz hasonlóan támogassák a PHP nyelvet is. Így megnyílna az út sok népszerű web framework, és PHP fejlesztő előtt. Ezt a dolgot viszont valamiért a Google nem annyira erőlteti. Bár a PHP hivatalosan nem támogatott, mégis viszonylag egyszerű módon futtathatunk PHP scripteket AppEngine felett.
A megoldás kulcsa a Caucho Quercus nevű Java Servlet alapú PHP implementáció, amely az App Engine-en való futtatást is támogatja. A gyakorlati megoldás sem olyan bonyolult. Töltsük le a legújabb resin verziót, és a resin.jar-t másoljuk a WEB-INF/lib könyvtárba. A web.xml-t bővítsük ki a következő bejegyzéssel:
Így a .php állományokat a Quercus automatikusan a QuercusServlet-nek továbbítja. Magukat a PHP állományokat a root könyvtárba helyezzük. Ezt követően az appengine-web.xml-hez adjuk hozzá a következő sorokat:
E nélkül a rendszer a php állományokat statikus fájloknak tekintené, és nem adná át a szervlet motornak. Körülbelül ennyi. Innentől kezdve már PHP-t is futtathatunk a Google App Engine-en. Ezzel a technikával elvileg sikeresen futtattak már Drupal-t, Wordpress-t, és néhány hasonló PHP keretrendszert. Persze azért a PHP alkalmazások szállítása nem olyan egyszerű, hiszen ezek többnyire MySQL-t használnak, AppEngine-en viszont ugye nincs relációs adatbázis. Tehát valamilyen szintű módosításra mindenképp szükség van, de ez talán megéri mindazokért az előnyökért cserébe, amit az AppEngine, és eleve maga a Quercus adhat (pl. egyszerű PHP-Java integráció, Java libek használata, stb.).
A megoldás kulcsa a Caucho Quercus nevű Java Servlet alapú PHP implementáció, amely az App Engine-en való futtatást is támogatja. A gyakorlati megoldás sem olyan bonyolult. Töltsük le a legújabb resin verziót, és a resin.jar-t másoljuk a WEB-INF/lib könyvtárba. A web.xml-t bővítsük ki a következő bejegyzéssel:
<servlet>
<servlet-name>Quercus Servlet</servlet-name>
<servlet-class>com.caucho.quercus.servlet.GoogleQuercusServlet</servlet-class>
</servlet>
<servlet-mapping>
<servlet-name>Quercus Servlet</servlet-name>
<url-pattern>*.php</url-pattern>
</servlet-mapping>
Így a .php állományokat a Quercus automatikusan a QuercusServlet-nek továbbítja. Magukat a PHP állományokat a root könyvtárba helyezzük. Ezt követően az appengine-web.xml-hez adjuk hozzá a következő sorokat:
<static-files>
<exclude path="/**.php"/>
</static-files>
<resource-files>
<include path="/**.php"/>
</resource-files>
E nélkül a rendszer a php állományokat statikus fájloknak tekintené, és nem adná át a szervlet motornak. Körülbelül ennyi. Innentől kezdve már PHP-t is futtathatunk a Google App Engine-en. Ezzel a technikával elvileg sikeresen futtattak már Drupal-t, Wordpress-t, és néhány hasonló PHP keretrendszert. Persze azért a PHP alkalmazások szállítása nem olyan egyszerű, hiszen ezek többnyire MySQL-t használnak, AppEngine-en viszont ugye nincs relációs adatbázis. Tehát valamilyen szintű módosításra mindenképp szükség van, de ez talán megéri mindazokért az előnyökért cserébe, amit az AppEngine, és eleve maga a Quercus adhat (pl. egyszerű PHP-Java integráció, Java libek használata, stb.).
2010. október 28., csütörtök
SimpleRSA
Nem tudom hányan próbáltak már Java-ban RSA-val titkosított dokumentumokat PHP-ból olvasni, vagy fordítva, esetleg Java-ban aláírt dokumentumok hitelességét PHP-ból ellenőrizni, de mindenesetre nekem most ilyenre volt szükségem. Naív módon azt hittem, hogy a nyílt kulcsú titkosítás valami egyszerű dolog (mármint programozás szintjén a megfelelő library-k használatával), fogok valami RSA library-t, egyik oldalon elkódolom valami függvénnyel, a másik oldalon kikódolom, és ennyi. Néhány napi Google használat után, elveszve a különböző kulcsformátumok, és certificate-ek között, rá kellett döbbennem, hogy ez az egész mégsem annyira triviális. A gond forrása, hogy a PHP (és amúgy más szkript nyelvek is) az OpenSSL-t használja a titkosításhoz, míg Java esetén ott a Crypto API, aminek viszont nem sok köze van az OpenSSL-hez. Gondoltam keresek valami Java OpenSSL wrappert, de ilyet sem találtam. A gond tulajdonképpeni forrása az volt, hogy a PHP-s titkosításhoz és aláíráshoz PEM fájlból kellett volna olvasni a kulcsokat, ilyen formában viszont sehogyan sem tudtam menteni a Java-ban generált kulcsokat. Az alkalmazás jellege miatt mindenképp Java-ból akartam generálni a kulcspárt, tehát az a megoldás nem jöhetett szóba, hogy openssl-el készítem el a kulcspárt, és majd azt használom PHP és Java esetén is. Végül a megoldást a BouncyCastle Java library hozta el számomra, hiszen végül itt sikerült PEM fájl kezelő objektumokat találnom. Össze is raktam egy teszt kódot, és csodák csodájára a PHP kód képes volt olvasni a Java-ban generált kulcsokat, visszafejteni a Java-ban titkosított doksikat, és ellenőrizni az aláírások hitelességét.
Mivel nekem is sok segítséget nyújtottak mások leírásai, szinte kötelességemnek éreztem, hogy valamiképp megosszam frissen szerzett tudásomat. Ennek az egyik formája, hogy kódrészleteket közöl az ember (én is sok ilyenekből szedtem össze az RSA-val kapcsolatos tudásomat), én azonban azt tettem, amit eddig is, összeraktam egy kis library-t, amivel nagyon egyszerűen tudunk be/ki kódolni, illetve digitálisan aláírni adatokat. Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy az ilyen kis minimál library-k sokkal hasznosabbak, mint a kóddarabok, vagy akárhány részletes leírás, hogy ezt meg azt hogy kell csinálni. Az elkészült library Java és PHP nyelven elérhető, és metódusok szintjén azonos, így elég egyetlen programkönyvtár használatát elsajátítani.
A kódot, ahogyan eddig is mindig, feltöltöttem a Google Code-ra, itt elérhető:
http://code.google.com/p/simplersalibrary/
Mivel nekem is sok segítséget nyújtottak mások leírásai, szinte kötelességemnek éreztem, hogy valamiképp megosszam frissen szerzett tudásomat. Ennek az egyik formája, hogy kódrészleteket közöl az ember (én is sok ilyenekből szedtem össze az RSA-val kapcsolatos tudásomat), én azonban azt tettem, amit eddig is, összeraktam egy kis library-t, amivel nagyon egyszerűen tudunk be/ki kódolni, illetve digitálisan aláírni adatokat. Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy az ilyen kis minimál library-k sokkal hasznosabbak, mint a kóddarabok, vagy akárhány részletes leírás, hogy ezt meg azt hogy kell csinálni. Az elkészült library Java és PHP nyelven elérhető, és metódusok szintjén azonos, így elég egyetlen programkönyvtár használatát elsajátítani.
A kódot, ahogyan eddig is mindig, feltöltöttem a Google Code-ra, itt elérhető:
http://code.google.com/p/simplersalibrary/
2010. október 19., kedd
jin-plugin
Egy projektem kapcsán próbáltam valamilyen általános megoldást keresni beépülő modulok (plugin-ek) kezelésére. Ugye a lényeg röviden annyi, hogy a kész alkalmazáshoz bárki könnyen írhasson kiegészíthetőket, amiket egyszerű módon lehet telepíteni. Rövid keresgélés után rá is találtam az OSGi-re, ami tulajdonképpen minderre a szabványos megoldás. Ezt használja például az Eclipse is. Át is néztem a doksit, de úgy találtam, hogy az én igényeimhez képest ez amolyan ágyúval verébre megoldás. Valami olyan egyszerű megoldást kerestem, amit a leendő plugin fejlesztők néhány perc alatt el tudnak sajátítani. Olyat, amilyet például a PHP CMS-ek is használnak (pl. Wordpress, Joomla), ahol a plugin csak néhány függvényből áll. Találtam is egy annotation alapú jspf nevű keretrendszert, ami már nagyon megközelítette azt amire én gondoltam, de ekkor már úgy voltam vele, hogy csak és kizárólag a minimalista megoldás érdekel. Ahogyan a jin-template esetén, itt is arra gondoltam, hogy ha már készítek egy egyszerű megoldást, rögtön elkészítem a PHP implementációt is, amit később más programnyelvekre történő adaptáció követhet, így kvázi megteremtve a "minimális plugin architektúra szabványát". Ezt valószínűleg már sokan sokféle módon megtették előttem is, de sehol nem láttam publikálva ilyen jellegű különálló programkönyvtárat. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a fejlesztők értelmetlennek találták leválasztani a plugin rendszert a kész alkalmazásról (éppen annak egyszerűsége miatt). Erre tipikus példa a PHP CMS-ekben használt plugin rendszer, ahol bár a megoldások nagyon hasonlóak, mégis minden rendszernek saját megoldása van. Így fogant meg hát a jin-plugin rendszer gondolata.
A rendszer felépítése a célnak megfelelően nagyon egyszerű. A plugin manager végignézi a paraméterként megadott könyvtárat, ahol minden pluginhez külön könyvtár tartozik. Minden könyvtárban egy yaml fájl található, ami definiálja a plugin osztályt, valamint az esetleges függőségeket. A plugin manager a függőségeket betartva tölti be a plugineket, és hívja meg a plugin osztály init metódusát. Maga a plugin kód a plugin könyvtárában található. PHP esetén a kódok helye közvetlenül a könyvtár, Java esetén pedig a classes könyvtár. Ez utóbbi esetben lehetőségünk van a program számára szükséges programkönyvtárak csomagolására is, amik a lib könyvtárban kapnak helyet. A pluginnek lehetősége van névvel ellátott szolgáltatások installálására, amiket más pluginek felhasználhatnak. Tulajdonképpen ez minden. Ennyi az a feltétlenül szükséges minimális működés, amire szükségem volt. A plugin installálása egyszerűen a plugin könyvtárba történő könyvtármásolással történik, a pluginek készítésének elsajátítása pedig a rendszer egyszerűségének köszönhetően néhány perc. Ez utóbbi szerintem bíztatólag hat a fejlesztőkre, ami igen fontos, ha azt szeretnénk, hogy minél több kiterjesztés szülessen az alkalmazásunkhoz. Már csak abban kell reménykednem, hogy a megoldásom elterjed, és így talán másokat is sikerül egy kicsit hozzásegítenem sikeres kiterjeszthető alkalmazások fejlesztéséhez.
A rendszer rövid dokumentációja, és a teljes forráskód LGPL licenc alatt megtalálható a Google Code-on:
http://code.google.com/p/jin-plugin/
A rendszer felépítése a célnak megfelelően nagyon egyszerű. A plugin manager végignézi a paraméterként megadott könyvtárat, ahol minden pluginhez külön könyvtár tartozik. Minden könyvtárban egy yaml fájl található, ami definiálja a plugin osztályt, valamint az esetleges függőségeket. A plugin manager a függőségeket betartva tölti be a plugineket, és hívja meg a plugin osztály init metódusát. Maga a plugin kód a plugin könyvtárában található. PHP esetén a kódok helye közvetlenül a könyvtár, Java esetén pedig a classes könyvtár. Ez utóbbi esetben lehetőségünk van a program számára szükséges programkönyvtárak csomagolására is, amik a lib könyvtárban kapnak helyet. A pluginnek lehetősége van névvel ellátott szolgáltatások installálására, amiket más pluginek felhasználhatnak. Tulajdonképpen ez minden. Ennyi az a feltétlenül szükséges minimális működés, amire szükségem volt. A plugin installálása egyszerűen a plugin könyvtárba történő könyvtármásolással történik, a pluginek készítésének elsajátítása pedig a rendszer egyszerűségének köszönhetően néhány perc. Ez utóbbi szerintem bíztatólag hat a fejlesztőkre, ami igen fontos, ha azt szeretnénk, hogy minél több kiterjesztés szülessen az alkalmazásunkhoz. Már csak abban kell reménykednem, hogy a megoldásom elterjed, és így talán másokat is sikerül egy kicsit hozzásegítenem sikeres kiterjeszthető alkalmazások fejlesztéséhez.
A rendszer rövid dokumentációja, és a teljes forráskód LGPL licenc alatt megtalálható a Google Code-on:
http://code.google.com/p/jin-plugin/
2010. október 12., kedd
jin-template
Már több webes projekt van a hátam mögött, de igazából még nem sikerült olyan template rendszert találnom, ami maradéktalanul kielégítené az igényeimet. Az egyik legnagyobb problémát az szokta jelenteni, hogy a HTML designt öcsém készíti el rendszerint Dreamweaver-el, és a későbbi karbantartás miatt meg is kell őriznünk a HTML tisztaságát. A legtöbb template rendszer speciális tag-eket, vagy más extra blokkokat használ, ami rendszerint teljesen tönkreteszi a HTML forrást. Az ilyen tag-ekkel teletűzdelt HTML már nem úgy jelenik meg a böngészőben vagy a szerkesztőben, ahogyan az eredmény, így a vizuális szerkesztés a standard HTML-es eszközökkel (pl. az általunk is használta Dreamwaver) nagyon nehézkes. A problémát általában úgy hidaltam át, hogy a template motornak szóló parancsokat HTML kommentekben helyeztem el, és egy előfeldolgozó után eresztettem rá a template motort. Ez a megoldás egész hatékonynak bizonyult, de még így sem voltam maradéktalanul elégedett. Az a gond ezekkel a template motorokkal, hogy szűkös a tudásuk. Ez a szűkös tudás persze az esetek nagy részében elegendő is, de ha esetleg olyan igényünk van, amit a template rendszer alapból nem támogat, sokszor igen nehézkes kiterjeszteni azt. Smarty plugineket kell gyártanunk, saját taglib-eket, stb. De miért kell ennek ilyen macerásnak lennie? Valójában arról van szó, hogy a template rendszer egy primitív programozási nyelvet definiál, és ezt kell kiterjesztenünk. Innen jött az ötlet, hogy a template rendszer speciális nyelve helyett használjuk a jól megszokott programozási nyelvet, és ezzel tulajdonképpen bontsuk ketté a template-et egy tiszta HTML forrásra, és egy felület generáló kódra (view building logic). Ez volt a jin-template alapötlete.
A rendszer maga nagyon egyszerű, néhány osztályból áll az egész. A forrás HTML-ben kommentekkel jelölhetünk ki blokkokat, majd a kódból ezen blokkok tartalmát használhatjuk fel, és cserélhetjük ki. Ez alapján tehát egy fórum motor bejegyzéseinek listája úgy áll elő, hogy definiálunk egy bejegyzés konténert, és egy bejegyzés elemet. Ezt követően kódból előszedjük a bejegyzés elemet, feltöltjük a megfelelő adatokkal, majd a bejegyzéseket behelyezzük a bejegyzés konténerbe. Ezzel a módszerrel a HTML forrásokat megtarthatjuk eredeti formájukban (csak néhány komment hozzáadása szükséges), a tartalom generálásához pedig felhasználhatjuk az implemetáló programozási nyelv teljes eszközkészletét.
Az elkészült rendszert feltöltöttem a Google Code-ra, ahol a működést egy egyszerű példán szemléltettem is:
http://code.google.com/p/jin-template/
A rendszer maga nagyon egyszerű, néhány osztályból áll az egész. A forrás HTML-ben kommentekkel jelölhetünk ki blokkokat, majd a kódból ezen blokkok tartalmát használhatjuk fel, és cserélhetjük ki. Ez alapján tehát egy fórum motor bejegyzéseinek listája úgy áll elő, hogy definiálunk egy bejegyzés konténert, és egy bejegyzés elemet. Ezt követően kódból előszedjük a bejegyzés elemet, feltöltjük a megfelelő adatokkal, majd a bejegyzéseket behelyezzük a bejegyzés konténerbe. Ezzel a módszerrel a HTML forrásokat megtarthatjuk eredeti formájukban (csak néhány komment hozzáadása szükséges), a tartalom generálásához pedig felhasználhatjuk az implemetáló programozási nyelv teljes eszközkészletét.
Az elkészült rendszert feltöltöttem a Google Code-ra, ahol a működést egy egyszerű példán szemléltettem is:
http://code.google.com/p/jin-template/
2010. szeptember 21., kedd
Programfejlesztés Android-ra
Néhány hónapja beszereztem egy Samsung Galaxy Spica-t, azzal a határozott szándékkal, hogy végre megtanulok Android-ot programozni. A jelenlegi tendenciákat figyelve az Android valószínűleg hamarosan a legelterjedtebb mobil platformmá válhat, és az sem elhanyagolandó tény, hogy Java nyelven fejleszthetünk rá, ami (legalábbis szerintem) sokkal barátságosabb, mint a C++ (Symbian), vagy az Objective-C (iPhone). Úgy tervezem, hogy több bejegyzést is írok majd a témában. Ebben a mostaniban azt írom le, hogyan állíthatjuk be a fejlesztőkörnyezetet, és kezdhetjük meg a fejlesztést.
Ha Android fejlesztésre adjuk a fejünket, legjobb választás az Eclipse fejlesztőrendszer használata. Elvileg létezik NetBeans plugin is, de mivel én eddig is Eclipse-et használtam fejlesztésre (még a PHP projektekhez is), ezért soha nem próbáltam. Szóval maradjunk az Eclipse-nél. Én a 3.5-ös Galileo-t telepítettem (a cikk írásakor ez volt a legfrissebb Android plugin által támogatott változat). Az Eclipse telepítése után telepítsük az ADT plugint. Ha ez megvan, még szükségünk van az Android SDK-ra, amit innen tölthetünk le. Ha fent van az SDK, futtassuk az SDK Manager.exe-t (Windows esetén), amivel letölthetjük és telepíthetjük a legfrissebb fejlesztői csomagokat. Ha a fejlesztéshez emulátort használunk, akkor a Virtual Devices fül alatt adjunk hozzá egy virtuális eszközt. Ha ezzel megvagyunk, lépjünk vissza eclipse-be, és Window/Preferences fül alatt keressük ki az Android részt, és állítsuk be az SDK location-t. Ha mindez megvan, rendszerünk készen áll a fejlesztésre.
A Package Explorer-ben adjunk hozzá gy Android projektet, állítsuk be az alkalmazás nevét, a package-t és a célrendszert, és kész is az első Android projektünk. A default Android projekt egy önmagában is futtatható Hello World alkalmazás, így nincs más dolgunk, mint elindítani azt a Debug As Android Application opcióval. Ha nincs csatlakoztatva telefon, a rendszer automatikusan az emulátort indítja el. Ha rögtön telefonon szeretnénk tesztelni (én így szoktam), akkor kapcsoljuk be a telefonon a fejlesztői módot. Nálam ez a Beállítások/Alkalmazások/Fejlesztés alatt kapcsolható be az USB-hibakeresés opcióval. Ha bekapcsoltuk, az adatkábellel kössük össze a telefont a PC-vel. Ilyenkor a PC vagy felismeri a telefont (nálam már valahonnan fent volt egy Samsung ADT driver, ami valószínűleg a gyári szoftverrel települt). Ha nincs fent driver, próbálkozhatunk az SDK-ban lévő usb driverrel, ami az usb_driver könyvtárban található. Ha sikerült csatlakoztatni a telefont, újra indítsuk el az alkalmazást a Debug opcióval, és ha minden jól megy, most már az a telefonon fog elindulni. Ez a módszer szerintem sokkal jobb, mint az emulátor használata, hiszen élő környezetben tesztelhetjük a programot, mégis ugyanúgy tudunk debugolni, mint emulátor esetén. Ráadásul a natív környezetnek köszönhetően sokkal gyorsabban is fut az alkalmazás. Egy dolog van még, amit érdemes megtenni. Az Eclipse Window / Show view menüpontjában található a LogCat view, ahová a programból logolhatunk, és ahová a rendszer a hibaüzeneteket küldi. Ha valami nem megy, érdemes egy pillantást vetni ide.
Ha további infóra lenne szükség a környezet telepítését illetően, az SDK honlapja-án mindent meg lehet találni.
Sok szerencsét minden leendő Android fejlesztőnek!
Ha Android fejlesztésre adjuk a fejünket, legjobb választás az Eclipse fejlesztőrendszer használata. Elvileg létezik NetBeans plugin is, de mivel én eddig is Eclipse-et használtam fejlesztésre (még a PHP projektekhez is), ezért soha nem próbáltam. Szóval maradjunk az Eclipse-nél. Én a 3.5-ös Galileo-t telepítettem (a cikk írásakor ez volt a legfrissebb Android plugin által támogatott változat). Az Eclipse telepítése után telepítsük az ADT plugint. Ha ez megvan, még szükségünk van az Android SDK-ra, amit innen tölthetünk le. Ha fent van az SDK, futtassuk az SDK Manager.exe-t (Windows esetén), amivel letölthetjük és telepíthetjük a legfrissebb fejlesztői csomagokat. Ha a fejlesztéshez emulátort használunk, akkor a Virtual Devices fül alatt adjunk hozzá egy virtuális eszközt. Ha ezzel megvagyunk, lépjünk vissza eclipse-be, és Window/Preferences fül alatt keressük ki az Android részt, és állítsuk be az SDK location-t. Ha mindez megvan, rendszerünk készen áll a fejlesztésre.
A Package Explorer-ben adjunk hozzá gy Android projektet, állítsuk be az alkalmazás nevét, a package-t és a célrendszert, és kész is az első Android projektünk. A default Android projekt egy önmagában is futtatható Hello World alkalmazás, így nincs más dolgunk, mint elindítani azt a Debug As Android Application opcióval. Ha nincs csatlakoztatva telefon, a rendszer automatikusan az emulátort indítja el. Ha rögtön telefonon szeretnénk tesztelni (én így szoktam), akkor kapcsoljuk be a telefonon a fejlesztői módot. Nálam ez a Beállítások/Alkalmazások/Fejlesztés alatt kapcsolható be az USB-hibakeresés opcióval. Ha bekapcsoltuk, az adatkábellel kössük össze a telefont a PC-vel. Ilyenkor a PC vagy felismeri a telefont (nálam már valahonnan fent volt egy Samsung ADT driver, ami valószínűleg a gyári szoftverrel települt). Ha nincs fent driver, próbálkozhatunk az SDK-ban lévő usb driverrel, ami az usb_driver könyvtárban található. Ha sikerült csatlakoztatni a telefont, újra indítsuk el az alkalmazást a Debug opcióval, és ha minden jól megy, most már az a telefonon fog elindulni. Ez a módszer szerintem sokkal jobb, mint az emulátor használata, hiszen élő környezetben tesztelhetjük a programot, mégis ugyanúgy tudunk debugolni, mint emulátor esetén. Ráadásul a natív környezetnek köszönhetően sokkal gyorsabban is fut az alkalmazás. Egy dolog van még, amit érdemes megtenni. Az Eclipse Window / Show view menüpontjában található a LogCat view, ahová a programból logolhatunk, és ahová a rendszer a hibaüzeneteket küldi. Ha valami nem megy, érdemes egy pillantást vetni ide.
Ha további infóra lenne szükség a környezet telepítését illetően, az SDK honlapja-án mindent meg lehet találni.
Sok szerencsét minden leendő Android fejlesztőnek!
2010. szeptember 1., szerda
A tudat létjogosultsága a természettudományokban
Nemrégiben olvastam Wigner Jenő válogatott írásait. Ami az írások közül leginkább megragadott, az az utolsó fejezetek egyike, ahol Wigner az anyagól független tudat lehetőségét boncolgatja a kvantummechanika nézetei alapján. Több ilyen írást olvastam már, de egy Nobel-díjas fizikustól mindez azért másképp hangzik.
A tudat - mint különállóan létező dolog - érdekes ívet futott be a természettudományokban. A kezdetekben magától értetődően feltételezték, hogy létezik. Később a fizikai, kémiai, biológiai törvények feltárásának köszönhetően a tudat szerepét egyre inkább átvette az agy, majd a fizika mélyebb összefüggéseinek feltárásával és a kvantumelmélet megjelenésével a fogalom érdekes módon megint csak kezdett visszaszivárogni a fizikába. A következőkben megpróbálom röviden megmutatni azt az ívet amelynek mentén a tudat előbb eltűnt, majd végül újra megjelent a fizikában, majd kicsit elmélkedünk arról, hogy mindez hogyan férhet bele a természettudományos világképbe.
A tudat eltűnése a fizikából (a materializmus és determinizmus)
A tudományos fellendülés, és a világ folyamatos jobb megértése folytán egyre inkább úgy láttuk, hogy az élőlények anyagtól független tudatának létezésére semmi szükség a természettudományokban. Az emberi gondolkodásért teljes egészében az emberi agy felelős, és az öntudat, vagy általános értelemben vett tudat mint olyan csak ennek a megnyilvánulása. Ennek a kijelentésnek pedig igen nagy súlya van. A tét nem kevesebb, mint a szabad akarat. Ha ugyanis az ember tudata nem több mint agyának működése, úgy elveszíti a szabad választások lehetőségét. Az agy működését ugyanis biológiai törvények írják le, a biológiai törvények alapját kémiai folyamatok képezik, amiket végül fizikai folyamatokkal írhatunk le. Ennek alapján tehát az agy, és ezen keresztül a tudat tisztán fizikai működés. A fizikai történések egyértelműen kiszámíthatóak. Tulajdonképpen pontosan ez a fizika célja, hogy a jelenlegi állapot ismeretében a fizikai törvények alapján kiszámolja a jövőbeni állapotot. Ha mindez igaz, akkor ha egy adott időpillanatban ismerem a világ összes részecskéjének állapotát, a fizika törvényei szerint kiszámíthatom azok jövőbeni helyzetét, így betekintést nyerhetek a jövőbe. Ha ezt a gondolatot kicsit tovább visszük, azt mondhatjuk, hogy ha ismerem az összes részecske állapotát az ősrobbanás utáni első pillanatban, onnan az ismert fizikai törvényszerűségeknek hála kiszámolhatom az egész rendszer állapotát a jövő bármely pillanatában. Ez pedig röviden azt jelenti, hogy az ősrobbanás pillanatában már minden eldőlt. Az hogy megszületek, hogy most megírom ezt a blog bejegyzést, hogy hátralévő életemben még mit csinálok, és hogy mikor, és miképpen fogok meghalni. Ha mindez igaz, akkor nincs túl sok esélyem, hogy "döntéseket" hozzak, hiszen már minden előre eldőlt a világ végéig. Ez sok erkölcsi és filozófiai kérdést felvet, amivel most itt nem foglalkoznék, mert könyveket lehetne megtölteni a témával. Ehelyett megmutatom hogyan szivárgott vissza a tudat, és ezzel a szabad akarat eszméje a tudományba.
A tudat visszatérése a fizikába (a kvantummechanika)
A 20. századi modern fizika talán legnagyobb tudományos vívmánya a kvantummechanika megjelenése volt. Ez az elmélet olyan mértékben kezdte el feszegetni a fizikai gondolkodás határait, ahogyan azelőtt még semmi. Itt most nem fogok kitérni a kvantumelmélet ismertetésére, csak néhány szóban megemlítem néhány következtetését, ami a tudat szempontjából érdekes. A kvantumelmélet megjelenésével arra sikerült rámutatni, hogy egy részecske helyzetét (és minden egyéb tulajdonságát) csak bizonyos pontatlansággal tudjuk meghatározni, a történések lefolyását pedig csak bizonyos valószínűségekkel tudjuk kezelni. Tehát amit eddig írtunk, hogy "ha ismerjük a részecskék helyzetét, abból a törvények segítségével kiszámíthatjuk a jövőt", itt már nem lesz igaz, hiszen teljes bizonyossággal nem ismerhetjük a részecskék helyzetét, és a törvények is csak valószínűségi jellegűek. Ez még önmagában nem indokolja a tudat létezését, mindössze valamiféle bizonytalanságot visz a rendszerbe, ami ettől már nem lesz számítható. Ezzel annyit értünk el, hogy a világ kiszámíthatóból kiszámíthatatlanná vált. A kvantumelmélet azonban tovább megy, és azt állítja, hogy a részecskéknek nem hogy nem határozható meg pontosan az állapota, hanem egyszerűen nincs is nekik, amíg nem figyeljük meg őket. Így tulajdonképpen a részecskék mindaddig nem, vagy csak virtuálisan léteznek, amíg valaki nem figyeli meg őket. Maga a megfigyelő pedig nem lehet anyagi objektum, mert akkor rá is a kvantummechanika szabályai vonatkoznának, következésképp a megfigyelőt ki kell emelni az egész rendszerből, ami elvezet a különálló tudat fogalmához. Ezt a fizikai szempontból zavaró elemet, a tudatot sokan sokféleképpen próbálták kiiktatni az elméletből, de ezidáig sikertelenül. Sokan - köztük Einstein is - úgy próbálta magyarázni a kvantumelméletet, hogy un. rejtett paramétereket feltételezett. Tehát azt mondta, hogy a részecskéknek attól még létezik valamiféle állapota, hogy mi nem figyeljük meg őket, csak ezt az állapotot képtelenek vagyunk meghatározni. Ennek bizonyítására fel is állítottak több gondolatkísérletet, amiket végül Einstein halála után tudtak ténylegesen elvégezni. Ezek a kísérletek Einstein ellenében a kvantummechanikát igazolták vissza, így továbbra is úgy tűnik, hogy a részecskéknek nincs valós állapota mindaddig, míg valaki (egy fizikai világ felett létező tudat) meg nem figyeli azt. A kísérletről íródott egy nagyon jó cikk Hraskó Péter fizikus tollából. A fentieken felbuzdulva születtek is elméletek, melyek a fizikai agy és a kvantummechanikai tudat fogalmát próbálták összeházasítani. Az egyik ilyen elmélet, amit Roger Penrose fizikus írt le, hogy az agy neuronjai valójában kvantummechanikai effektusoknak köszönhetik működésüket, így az agy mint olyan valójában a kvantummechanika szabályainak engedelmeskedik. Az elmélet bővebb ismertetését a Nagy a kicsi és az emberi elme c. könyvben olvastam. A könyv azért is kiváló, mert több nézőpontot ütköztet benne, így az érvek mellett ellenérveket is olvashatunk a szabad akarattal szemben. Nagy kérdés például, hogy a tudat megfigyelése csak valamiképp véletlenszerűen összeomlasztja a részecske hullámfüggvényét, vagy valami módon hatással is van a részecske állapotára. Erről például a kvantummechanika nem mond semmit, pedig ugye ha az agyat valamiféle interfészként képzeljük el a tudathoz, akkor alapkövetelmény, hogy a tudat "irányítsa" az agyat. A másik nyugtalanító kérdés, hogy a kvantummechanika effektusai csak nagyon kis méretek, az elemi részecskék szintjén mutatkoznak meg. Ha makroszkópikus rendszereket, például sejteket, neuronokat vizsgálunk, ott már nem sok mindent befolyásolnak a kvantummechanika effektusai. Tehát ha Penrose-nak nincs igaza, és az elemi részecskék világa nem képes közvetlen hatást gyakorolni az agy működésére, akkor jelenlegi fizikai ismereteink szerint az agy megint a kiszámolhatóság világába kerül, és oda a szabad akarat. További fejtegetésekbe nem bocsátkoznék a szabad akaratot illetően, ezt megteszi helyettem a fenti könyv. E helyett leírnám a saját értelmezésem, amihez az eddigiekhez képest egyfajta kerülőúton jutottam el. Talán ez is lesz annyira érdekes, mint az előbbiek ...
A kvantummechanika MATRIX féle értelmezése, avagy hogyan segíthet a virtuális valóság a kvantummechanika megértésében
Ahogy sokakat, engem is elgondolkodtatott a MATRIX. Sikerét szerintem nem is annyira a különleges effekteknek, képi hatásoknak, vagy úgy általában véve a sztorinak köszönhette, hanem annak, hogy a film alapgondolata, és a szereplők által megfogalmazott néhány kijelentés gondolkodásra késztette a nézőt. Nekem a világ egyfajta értelmezését adta a film utáni elmélkedés. Engem személy szerint az érdekelt, hogy pusztán elméleti szempontból vajon létrehozható lenne-e egy ilyen virtuális világ. Ha igen, miképp működne, és vajon megvalósítható lenne-e oly módon, hogy mi kielégítően kiismerhessük, tehát képesek legyünk bármely általunk kitalált fizikai kísérlet elvégzésére, ugyanakkor képtelenek legyünk megállapítani, hogy az nem a valóság. Ha jól meggondoljuk, a virtuális világban ez a kérdés így hangzana: "létezik-e a mi valóságunknál igazabb külső valóság", vagy nevezzük nevén a gyereket: "létezik-e túlvilág". No de lássuk magát a gondolatmenetet ...
Az első kérdés, ami foglalkoztatott, hogy vajon mekkora lenne egy ilyen gép, ami számunkra tökéletesen hűen leképzi a valóságot. Ugye minden egyes elemi részecske minden egyes tulajdonságát le kellene tárolnunk, eztán pedig gigantikus számítási kapacitással a törvények alapján ki kell számolnunk a részecskék mozgását. Ez olyan feladat, amitől jelenlegi szintünkön iszonyatosan messze vagyunk. Valójában még ha rendelkeznénk kvantum processzorokkal, vagy bármilyen jelenleg elképzelhető modern technológiával, akkor is nagy teljesítmény lenne, ha csak néhány részecske pontos mozgását modellezni tudnánk, nem hogy az egész világét. Ilyen úton tehát jelenlegi ismereteink szerint vajmi kevés esély van rá, hogy valaha a MATRIX-hoz hasonló virtuális valóságot építsünk magunknak. A következő gondolatom az volt, hogy talán a világban van akkora redundancia, hogy ennek köszönhetően valamilyen nagyon elmés tömörítő algoritmussal letömöríthető lenne a világ, ezzel tárolási és számítási kapacitást spórolva. Egy ideig olyan dolgok izgattak, mint hogy "vajon mekkora lehet a világ összes entrópiája", meg hasonlók, de ez sem igazán vezetett sehová. Végül elkezdtem gondolkodni azon, hogy egyáltalán léteznek-e azok a dolgok, amikről nincs tudomásunk, vagy finomabban megfogalmazva "ha valamiről nincs tudomásunk, arról bizonyítható-e bármi módon, hogy létezik".
Először talán egy repülő út kapcsán gondolkodtam el a dolgon, hogy vajon mi történik odalent, amíg mi a felhők felett repülünk? Mi van, ha az történik, mint Jim Carry-vel a Truman Show-ban. A repülő csak felszáll, jár néhány kört, addig pedig statiszták hada rendezi át alattunk a várost, hogy mikor leszállunk, azt higgyük, egy másik országban vagyunk. Vagy egy még egyszerűbb példával élve, vajon Amerika létezik-e? Én még soha nem jártam ott. Persze a tévében láttam már, olvasok róla az Interneten, stb. de mi van, ha ez csak egy baromi nagy globális összeesküvés része. Ezek persze butaságok. Esti sörözések témájának ideálisak ugyan, de mindannyiunk meggyőződése, hogy ezek a dolgok nem így vannak. Ami ezekből a gondolatokból mégis lényeges, az a megfigyelés szerepe, és fontossága. A repülőgépes példához visszatérve, ha valaki a felhők felett kedvenc mirelit sandwichünket (iszonyat rossz tud lenni a repülőn a kaja) majszolva megkérdezi tőlünk, hogy "Szerinted van alattunk valami?", mit válaszolhatunk neki? Mondhatjuk, hogy igen, éppen Európa felett repülünk. "Biztos vagy benne? Lehet, az egészet elnyelte a víz, mint Atlantiszt a legendák szerint." Erre valószínűleg azt mondanánk, hogy ez badarság, mire ő: "Be tudod bizonyítani, hogy bármi is van alattunk?". Ha jól meggondoljuk a választ, azt kell mondanunk neki, hogy ott, abban a helyzetben, sandwichet majszolva erre aligha vagyunk képesek. Az, hogy repülés közben van alattunk valami, legjobb szándékkal is csak hitnek mondható, de semmiképp sem bizonyosságnak. Bizonyosságnak akkor mondhatjuk, ha leszálltunk, látjuk a házakat, meg tudjuk érinteni a földet, stb. Amiről nem rendelkezünk információval, az egyszerűen nem létezik számunkra. Ez a kijelentés pedig egy iszonyatosan jó tömörítési eljárást ad a kezünkbe virtuális világunk építgetéséhez. Innentől ugyanis elég azokat a részecskéket szimulálni, amiket éppen megfigyelünk. Amelyik részecskét nem figyeljük meg, az nem érdekes, annak állapotát kipakolhatjuk a hátértárra, hogy majd ha elővesszük, ugyanolyan állapotban találjuk, ahogyan otthagytuk. Itt rögtön meg is jegyezhetjük, hogy a megfigyelés szerepe igen hasonló a kvantummechanikában. Ott is azt mondhatjuk, hogy amíg egy objektumot nem figyelünk meg, addig az nem is létezik, vagy legalábbis egyfajta virtuális állapotban van. Mikor megfigyeljük, akkor kap valamilyen konkrét állapotot, amit a továbbiakban meg is tart.
A gondolatmenet itt még nem ér véget. Miután a megfigyelés szerepén keresztül újra megcsillant a remény, hogy valamiképp létrehozható lenne egy ilyen MATRIX szerű virtuális világ, a következő problémán kezdtem el gondolkodni. A számítási kapacitást nagy mértékben le tudtuk redukálni azzal, hogy csak a megfigyelt objektumokat emuláljuk, de még mindig iszonyatos mennyiségű tárhelyre van szükségünk ahhoz, hogy eltároljuk azoknak a részecskéknek az állapotát, amiket valaha is megfigyeltünk. Ha ezt nem tennénk, akkor inkonzisztens lenne a világ. Bemennék például egy szobába, amiben két asztal van. A jobb oldalin van egy alma, amit átrakok a bal oldalira. Aztán elfordulok, ezzel megszüntetve a megfigyelést, aminek köszönhetően a szoba elveszítené valós állapotát. Ha visszafordulok, azt várnám, hogy az alma a bal oldali asztalon lesz, ami csak úgy lehetséges, ha a virtuális világot fenntartó gép megjegyezte annak állapotát. Ez pedig felveti a tárhely problémáját. Nos, akkor mi mindent is kell eltárolni, hogy a világ konzisztens maradjon?
A választ a megfigyelés szerepének analógiájára az emlékezés szerepe adta. Nevezetesen amit nem figyelünk meg, azt nem kell emulálni, amire nem emlékezünk, azt pedig nem kell tárolni. Ily módon a világ nem lesz inkonzisztens a tudatunkban lévő képpel. A repülőgépes minta analógiájára könnyen átgondolhatjuk, hogy ha egy objektumra nem emlékszik senki, akkor az olyan mint ha nem is lenne. Erre persze rögtön mondhatjuk, hogy mi van akkor, ha fogok egy dobozt, elásom a földbe úgy, hogy csak én tudok róla. Eztán eltelik néhány év, én meghalok, ezzel eltüntetve a föld színéről minden a doboz létére vonatkozó emléket. Később mondjuk egy építkezés alkalmával valaki megtalálja a dobozt, így a doboz objektív, rajtam kívül is létező dolog. Nos, vajon tényleg megtalálja? Biztos, hogy a doboz nem fog onnan eltűnni? Kísérletileg csak úgy ellenőrizhetnénk a dolgot, hogy én, aki emlékszem a doboz helyére, kiásom, és visszaigazolom magam felé, hogy a doboz ottmaradt, ahol hagytam. Okoskodhatunk úgy is, hogy miután elástam a dobozt, írok egy kis cetlit, és elküldöm valakinek levélben. Ha én meghalok, és eltűnik az emlékkép, attól a cetli még őrzi a doboz helyéről az információt. Ha ennek ellenére a doboz nem lesz ott, inkonzisztens lesz a világ. Erről az esetről viszont könnyen belátható, hogy a problémát a doboz létéről áttereltük a cetli létére. Ezek alapján tehát az objektív valóság létezése nem bizonyítható. Csak azon történések léte bizonyítható, amiket éppen megfigyelünk, és csak azon objektumok létezése bizonyítható, amelyekre emlékszünk. Aki mindezek alapján még nem látja át az emlékezés szerepét, annak álljon itt egy gondolatkísérlet, ami igen markánsan, saját létünk tényének bizonytalanságával magyarázza a dolgokat. Biztosak lehetünk benne, hogy eddigi életünk valóságos? Nem lehet, hogy tegnap klónozott bennünket valaki, és belénk táplálta eddigi életünk emlékeit? Van bármilyen mód, hogy ennek ellenkezőjét meggyőző módon bizonyítsuk? Ennek fényében újra tegyük fel a kérdést magunknak, hogy ha egy tárgyról minden emléket törlünk mindenhonnan, akkor a tárgy vajon valaha is létezett? Aki az előzőek alapján ráérzett a megfigyelés szerepére, az ennek fényében az emlékezés szerepét is beláthatja.
Virtuális valóságunkat odáig egyszerűsítettük, hogy csak a megfigyelt dolgokat szimuláljuk, és csak azokat a dolgokat tároljuk, amelyekre emlékezünk. Ezzel iszonyatos mértékű számítási és tárolási kapacitást spóroltunk, és megcsillant a remény, hogy elméletben létezhessen egy olyan gép, ami egy ilyen virtuális valóságot képes fenntartani. Egy kérdés maradt még. Mi van azokkal a helyekkel, amiket még nem látott senki? Mi van akkor, ha az őserdő mélyén találok egy olyan helyet, amiről senkinek a tudatában nincsenek emlékek? Ebben a helyzetben több lehetőség is van. Az adott helyet valamilyen szabályok alapján real-time létrehozza a rendszer oly módon, hogy attól még a teljes világ konzisztens maradjon. Ha nagyon sarkosan akarnék fogalmazni, azt mondhatnám, hogy ez az "Isteni teremtés" szinonimája. A második lehetőség, hogy a gép a tudatra, pontosabban a tudatalattira bízza, hogy az adott helyen mit érzékeljen. Ebben a modellben a virtuális világot lakó emberek "megálmodják" a még nem létező helyeket, így ők teremtik maguknak a világot egy központi "algoritmikus gép Isten" helyett.
Ezen a ponton már elég szilárdnak tűnt az ideális virtuális világ képe a fejemben, amiben már gondolatkísérletek végezhetőek. Tegyük fel, hogy az ide bezárt emberek kísérleteket végeznek, és ugyanazokat a tényeket találják, mint mi. Felépítenek egy fizikai rendszert, és felírták a történések közötti összefüggéseket úgy, ahogyan mi is tettük. Itt érdekes kérdés, hogy a fizikai törvények adottak voltak-e, vagy ők alkották-e meg őket, miközben azt hitték, csak vizsgálgatják a már kész világot, de ezen most lendüljünk túl. Azt találták, hogy a fizikai törvények teljesen determinisztikusak, így ha ismerik egy embertársuk agyának minden részecskéjét, és az őt ért hatásokat, ezzel 100%-os pontossággal megjósolhatják annak reakcióit, így elvéve tőle a szabad akarat szabadságát. Be is raknak egy kísérleti személyt egy kamrába, rákötik az eszközöket, képeket villantanak fel, és megpróbálják megjósolni a reakciókat, amiket a kísérleti személy cselekszik. Mit tehet ebben az esetben a gép, aminek az a feladata, hogy a világot konzisztensen tartsa, biztosítsa, hogy a fizikai törvények minden körülmények között működjenek, e mellett viszont teljes mértékben rejtse el az emberek virtuális teste mögötti tudatot, hiszen ha az emberek felfedeznék, hogy virtuális testükön túl valamiféle külső tudat is létezik, úgy rájöhetnének, hogy egy virtuális világ foglyai. A gép erre egy módon reagálhat, mégpedig hogy egy kis egérutat ad magának. Nem engedi, hogy a fizikai törvények teljesen determinisztikusak legyenek, e helyett a folyamatoknak lesz egy kis bizonytalansága, ami pont elég arra, hogy az agy működése ne legyen kiszámítható, és hely maradjon a tudatnak. Ily módon az agyat olyan folyamatok fogják vezérelni, ami kívül esik az emberi mérés határain. Ezzel a lépéssel pedig eljutottunk a teljes kvantummechanikai állásponthoz. Mivel ez az egész csak egy gondolatkísérlet arra vonatkozóan, hogy létre lehet-e hozni virtuális világokat, eszem ágában sincs azt mondani, hogy a világ így működik. Mindazonáltal nem lennék meglepve, ha a jövőben az agykutatók ilyen kvantumfolyamatokat találnának az agy működésében, amilyeneket már Penrose is megjósolt.
Ez jó végszó lehetne, de azért leírnék még két gondolatot, ami a virtuális világokon való elmélkedés közben az eszembe jutott.
Az egyik, hogy ennek a virtuális világot fenntartó hipotetikus gépnek vajon rendelkeznie kell-e szimulátorral? Álmainkból jól tudjuk, hogy erre agyunk is egész jó hatásfokkal képes. Álmainkat úgy éljük meg mint ha valóságosak lennének, és felteszem, ha valaki részecskefizikusnak képzelné magát álmában, képes lenne kísérleteket elvégezni, így talán szimulátorra nincs is szükség, azt megoldja a tudat. Ugyanezen okokból valószínűleg tárolóra sem lenne szükség, hiszen amúgy is csak azt kellene tárolnunk, amit a tudatok tárolnak. Elég lenne, ha bármely tudatban tárolt emlékhez hozzáférést biztosítanánk másoknak. Innentől kezdve a gépnek egyetlen feladata van, hogy az emberek tudatát összekösse, és biztosítsa a közös "álom" konzisztenciáját. Itt persze megint kérdéses, hogy a konzisztencia fenntartását "erőltetni" kell-e? A konzisztencia igénye (ha leteszem az almát az asztalra, elfordulok, majd vissza, szeretném még mindig ott találni) az agyból származik. Ha egyszerűen csak valami módon összekötnénk a tudatokat, az így létrejött hálózat vajon nem gondoskodna a "közös álom" konzisztenciájáról? Mindenesetre egész jó haladás, hogy egy világméretű részecskeszimulátorból néhány "drótra" (amivel "összedrótozzuk az embereket") redukáltuk a hipotetikus virtuális valóság gépünket. És ha már itt tartunk, vajon egyáltalán szükség van drótokra?
A másik dolog, amin gondolkodtam, hogy ha az emberiség úgy döntene, hogy egy ilyen virtuális világba költözik (pl. azért, mert már felélte a föld erőforrásait, és más módon képtelen lenne fennmaradni), akkor hogyan nézne ki egy ilyen világ. Elsőre biztos paradicsomi állapotok uralkodnának, mindenki örök életű lenne, és élvezné a jólétet. Néhány száz év után azonban ez a nagy jóság biztos unalmassá válna, kihívások kellenének, amik szórakoztatnak bennünket. Valószínűleg kitalálnánk valami olyasmit, ami egy számítógépes játékhoz hasonló. Feladatokat tűznénk ki magunknak, amiket végig kell csinálni és hogy még izgalmasabb legyen, mindezt időre. A játékban megszületnénk, élnénk, az élet mindenféle akadályok elé állítana, amiknek a megoldása sikerélményt okoz, majd a végén meghalnánk, hogy újra kezdhessük egy másik pályán. Lehet, hogy tökéletlen világunk úgy tökéletes, ahogy van ... Jó elmélkedést ...
A tudat - mint különállóan létező dolog - érdekes ívet futott be a természettudományokban. A kezdetekben magától értetődően feltételezték, hogy létezik. Később a fizikai, kémiai, biológiai törvények feltárásának köszönhetően a tudat szerepét egyre inkább átvette az agy, majd a fizika mélyebb összefüggéseinek feltárásával és a kvantumelmélet megjelenésével a fogalom érdekes módon megint csak kezdett visszaszivárogni a fizikába. A következőkben megpróbálom röviden megmutatni azt az ívet amelynek mentén a tudat előbb eltűnt, majd végül újra megjelent a fizikában, majd kicsit elmélkedünk arról, hogy mindez hogyan férhet bele a természettudományos világképbe.
A tudat eltűnése a fizikából (a materializmus és determinizmus)
A tudományos fellendülés, és a világ folyamatos jobb megértése folytán egyre inkább úgy láttuk, hogy az élőlények anyagtól független tudatának létezésére semmi szükség a természettudományokban. Az emberi gondolkodásért teljes egészében az emberi agy felelős, és az öntudat, vagy általános értelemben vett tudat mint olyan csak ennek a megnyilvánulása. Ennek a kijelentésnek pedig igen nagy súlya van. A tét nem kevesebb, mint a szabad akarat. Ha ugyanis az ember tudata nem több mint agyának működése, úgy elveszíti a szabad választások lehetőségét. Az agy működését ugyanis biológiai törvények írják le, a biológiai törvények alapját kémiai folyamatok képezik, amiket végül fizikai folyamatokkal írhatunk le. Ennek alapján tehát az agy, és ezen keresztül a tudat tisztán fizikai működés. A fizikai történések egyértelműen kiszámíthatóak. Tulajdonképpen pontosan ez a fizika célja, hogy a jelenlegi állapot ismeretében a fizikai törvények alapján kiszámolja a jövőbeni állapotot. Ha mindez igaz, akkor ha egy adott időpillanatban ismerem a világ összes részecskéjének állapotát, a fizika törvényei szerint kiszámíthatom azok jövőbeni helyzetét, így betekintést nyerhetek a jövőbe. Ha ezt a gondolatot kicsit tovább visszük, azt mondhatjuk, hogy ha ismerem az összes részecske állapotát az ősrobbanás utáni első pillanatban, onnan az ismert fizikai törvényszerűségeknek hála kiszámolhatom az egész rendszer állapotát a jövő bármely pillanatában. Ez pedig röviden azt jelenti, hogy az ősrobbanás pillanatában már minden eldőlt. Az hogy megszületek, hogy most megírom ezt a blog bejegyzést, hogy hátralévő életemben még mit csinálok, és hogy mikor, és miképpen fogok meghalni. Ha mindez igaz, akkor nincs túl sok esélyem, hogy "döntéseket" hozzak, hiszen már minden előre eldőlt a világ végéig. Ez sok erkölcsi és filozófiai kérdést felvet, amivel most itt nem foglalkoznék, mert könyveket lehetne megtölteni a témával. Ehelyett megmutatom hogyan szivárgott vissza a tudat, és ezzel a szabad akarat eszméje a tudományba.
A tudat visszatérése a fizikába (a kvantummechanika)
A 20. századi modern fizika talán legnagyobb tudományos vívmánya a kvantummechanika megjelenése volt. Ez az elmélet olyan mértékben kezdte el feszegetni a fizikai gondolkodás határait, ahogyan azelőtt még semmi. Itt most nem fogok kitérni a kvantumelmélet ismertetésére, csak néhány szóban megemlítem néhány következtetését, ami a tudat szempontjából érdekes. A kvantumelmélet megjelenésével arra sikerült rámutatni, hogy egy részecske helyzetét (és minden egyéb tulajdonságát) csak bizonyos pontatlansággal tudjuk meghatározni, a történések lefolyását pedig csak bizonyos valószínűségekkel tudjuk kezelni. Tehát amit eddig írtunk, hogy "ha ismerjük a részecskék helyzetét, abból a törvények segítségével kiszámíthatjuk a jövőt", itt már nem lesz igaz, hiszen teljes bizonyossággal nem ismerhetjük a részecskék helyzetét, és a törvények is csak valószínűségi jellegűek. Ez még önmagában nem indokolja a tudat létezését, mindössze valamiféle bizonytalanságot visz a rendszerbe, ami ettől már nem lesz számítható. Ezzel annyit értünk el, hogy a világ kiszámíthatóból kiszámíthatatlanná vált. A kvantumelmélet azonban tovább megy, és azt állítja, hogy a részecskéknek nem hogy nem határozható meg pontosan az állapota, hanem egyszerűen nincs is nekik, amíg nem figyeljük meg őket. Így tulajdonképpen a részecskék mindaddig nem, vagy csak virtuálisan léteznek, amíg valaki nem figyeli meg őket. Maga a megfigyelő pedig nem lehet anyagi objektum, mert akkor rá is a kvantummechanika szabályai vonatkoznának, következésképp a megfigyelőt ki kell emelni az egész rendszerből, ami elvezet a különálló tudat fogalmához. Ezt a fizikai szempontból zavaró elemet, a tudatot sokan sokféleképpen próbálták kiiktatni az elméletből, de ezidáig sikertelenül. Sokan - köztük Einstein is - úgy próbálta magyarázni a kvantumelméletet, hogy un. rejtett paramétereket feltételezett. Tehát azt mondta, hogy a részecskéknek attól még létezik valamiféle állapota, hogy mi nem figyeljük meg őket, csak ezt az állapotot képtelenek vagyunk meghatározni. Ennek bizonyítására fel is állítottak több gondolatkísérletet, amiket végül Einstein halála után tudtak ténylegesen elvégezni. Ezek a kísérletek Einstein ellenében a kvantummechanikát igazolták vissza, így továbbra is úgy tűnik, hogy a részecskéknek nincs valós állapota mindaddig, míg valaki (egy fizikai világ felett létező tudat) meg nem figyeli azt. A kísérletről íródott egy nagyon jó cikk Hraskó Péter fizikus tollából. A fentieken felbuzdulva születtek is elméletek, melyek a fizikai agy és a kvantummechanikai tudat fogalmát próbálták összeházasítani. Az egyik ilyen elmélet, amit Roger Penrose fizikus írt le, hogy az agy neuronjai valójában kvantummechanikai effektusoknak köszönhetik működésüket, így az agy mint olyan valójában a kvantummechanika szabályainak engedelmeskedik. Az elmélet bővebb ismertetését a Nagy a kicsi és az emberi elme c. könyvben olvastam. A könyv azért is kiváló, mert több nézőpontot ütköztet benne, így az érvek mellett ellenérveket is olvashatunk a szabad akarattal szemben. Nagy kérdés például, hogy a tudat megfigyelése csak valamiképp véletlenszerűen összeomlasztja a részecske hullámfüggvényét, vagy valami módon hatással is van a részecske állapotára. Erről például a kvantummechanika nem mond semmit, pedig ugye ha az agyat valamiféle interfészként képzeljük el a tudathoz, akkor alapkövetelmény, hogy a tudat "irányítsa" az agyat. A másik nyugtalanító kérdés, hogy a kvantummechanika effektusai csak nagyon kis méretek, az elemi részecskék szintjén mutatkoznak meg. Ha makroszkópikus rendszereket, például sejteket, neuronokat vizsgálunk, ott már nem sok mindent befolyásolnak a kvantummechanika effektusai. Tehát ha Penrose-nak nincs igaza, és az elemi részecskék világa nem képes közvetlen hatást gyakorolni az agy működésére, akkor jelenlegi fizikai ismereteink szerint az agy megint a kiszámolhatóság világába kerül, és oda a szabad akarat. További fejtegetésekbe nem bocsátkoznék a szabad akaratot illetően, ezt megteszi helyettem a fenti könyv. E helyett leírnám a saját értelmezésem, amihez az eddigiekhez képest egyfajta kerülőúton jutottam el. Talán ez is lesz annyira érdekes, mint az előbbiek ...
A kvantummechanika MATRIX féle értelmezése, avagy hogyan segíthet a virtuális valóság a kvantummechanika megértésében
Ahogy sokakat, engem is elgondolkodtatott a MATRIX. Sikerét szerintem nem is annyira a különleges effekteknek, képi hatásoknak, vagy úgy általában véve a sztorinak köszönhette, hanem annak, hogy a film alapgondolata, és a szereplők által megfogalmazott néhány kijelentés gondolkodásra késztette a nézőt. Nekem a világ egyfajta értelmezését adta a film utáni elmélkedés. Engem személy szerint az érdekelt, hogy pusztán elméleti szempontból vajon létrehozható lenne-e egy ilyen virtuális világ. Ha igen, miképp működne, és vajon megvalósítható lenne-e oly módon, hogy mi kielégítően kiismerhessük, tehát képesek legyünk bármely általunk kitalált fizikai kísérlet elvégzésére, ugyanakkor képtelenek legyünk megállapítani, hogy az nem a valóság. Ha jól meggondoljuk, a virtuális világban ez a kérdés így hangzana: "létezik-e a mi valóságunknál igazabb külső valóság", vagy nevezzük nevén a gyereket: "létezik-e túlvilág". No de lássuk magát a gondolatmenetet ...
Az első kérdés, ami foglalkoztatott, hogy vajon mekkora lenne egy ilyen gép, ami számunkra tökéletesen hűen leképzi a valóságot. Ugye minden egyes elemi részecske minden egyes tulajdonságát le kellene tárolnunk, eztán pedig gigantikus számítási kapacitással a törvények alapján ki kell számolnunk a részecskék mozgását. Ez olyan feladat, amitől jelenlegi szintünkön iszonyatosan messze vagyunk. Valójában még ha rendelkeznénk kvantum processzorokkal, vagy bármilyen jelenleg elképzelhető modern technológiával, akkor is nagy teljesítmény lenne, ha csak néhány részecske pontos mozgását modellezni tudnánk, nem hogy az egész világét. Ilyen úton tehát jelenlegi ismereteink szerint vajmi kevés esély van rá, hogy valaha a MATRIX-hoz hasonló virtuális valóságot építsünk magunknak. A következő gondolatom az volt, hogy talán a világban van akkora redundancia, hogy ennek köszönhetően valamilyen nagyon elmés tömörítő algoritmussal letömöríthető lenne a világ, ezzel tárolási és számítási kapacitást spórolva. Egy ideig olyan dolgok izgattak, mint hogy "vajon mekkora lehet a világ összes entrópiája", meg hasonlók, de ez sem igazán vezetett sehová. Végül elkezdtem gondolkodni azon, hogy egyáltalán léteznek-e azok a dolgok, amikről nincs tudomásunk, vagy finomabban megfogalmazva "ha valamiről nincs tudomásunk, arról bizonyítható-e bármi módon, hogy létezik".
Először talán egy repülő út kapcsán gondolkodtam el a dolgon, hogy vajon mi történik odalent, amíg mi a felhők felett repülünk? Mi van, ha az történik, mint Jim Carry-vel a Truman Show-ban. A repülő csak felszáll, jár néhány kört, addig pedig statiszták hada rendezi át alattunk a várost, hogy mikor leszállunk, azt higgyük, egy másik országban vagyunk. Vagy egy még egyszerűbb példával élve, vajon Amerika létezik-e? Én még soha nem jártam ott. Persze a tévében láttam már, olvasok róla az Interneten, stb. de mi van, ha ez csak egy baromi nagy globális összeesküvés része. Ezek persze butaságok. Esti sörözések témájának ideálisak ugyan, de mindannyiunk meggyőződése, hogy ezek a dolgok nem így vannak. Ami ezekből a gondolatokból mégis lényeges, az a megfigyelés szerepe, és fontossága. A repülőgépes példához visszatérve, ha valaki a felhők felett kedvenc mirelit sandwichünket (iszonyat rossz tud lenni a repülőn a kaja) majszolva megkérdezi tőlünk, hogy "Szerinted van alattunk valami?", mit válaszolhatunk neki? Mondhatjuk, hogy igen, éppen Európa felett repülünk. "Biztos vagy benne? Lehet, az egészet elnyelte a víz, mint Atlantiszt a legendák szerint." Erre valószínűleg azt mondanánk, hogy ez badarság, mire ő: "Be tudod bizonyítani, hogy bármi is van alattunk?". Ha jól meggondoljuk a választ, azt kell mondanunk neki, hogy ott, abban a helyzetben, sandwichet majszolva erre aligha vagyunk képesek. Az, hogy repülés közben van alattunk valami, legjobb szándékkal is csak hitnek mondható, de semmiképp sem bizonyosságnak. Bizonyosságnak akkor mondhatjuk, ha leszálltunk, látjuk a házakat, meg tudjuk érinteni a földet, stb. Amiről nem rendelkezünk információval, az egyszerűen nem létezik számunkra. Ez a kijelentés pedig egy iszonyatosan jó tömörítési eljárást ad a kezünkbe virtuális világunk építgetéséhez. Innentől ugyanis elég azokat a részecskéket szimulálni, amiket éppen megfigyelünk. Amelyik részecskét nem figyeljük meg, az nem érdekes, annak állapotát kipakolhatjuk a hátértárra, hogy majd ha elővesszük, ugyanolyan állapotban találjuk, ahogyan otthagytuk. Itt rögtön meg is jegyezhetjük, hogy a megfigyelés szerepe igen hasonló a kvantummechanikában. Ott is azt mondhatjuk, hogy amíg egy objektumot nem figyelünk meg, addig az nem is létezik, vagy legalábbis egyfajta virtuális állapotban van. Mikor megfigyeljük, akkor kap valamilyen konkrét állapotot, amit a továbbiakban meg is tart.
A gondolatmenet itt még nem ér véget. Miután a megfigyelés szerepén keresztül újra megcsillant a remény, hogy valamiképp létrehozható lenne egy ilyen MATRIX szerű virtuális világ, a következő problémán kezdtem el gondolkodni. A számítási kapacitást nagy mértékben le tudtuk redukálni azzal, hogy csak a megfigyelt objektumokat emuláljuk, de még mindig iszonyatos mennyiségű tárhelyre van szükségünk ahhoz, hogy eltároljuk azoknak a részecskéknek az állapotát, amiket valaha is megfigyeltünk. Ha ezt nem tennénk, akkor inkonzisztens lenne a világ. Bemennék például egy szobába, amiben két asztal van. A jobb oldalin van egy alma, amit átrakok a bal oldalira. Aztán elfordulok, ezzel megszüntetve a megfigyelést, aminek köszönhetően a szoba elveszítené valós állapotát. Ha visszafordulok, azt várnám, hogy az alma a bal oldali asztalon lesz, ami csak úgy lehetséges, ha a virtuális világot fenntartó gép megjegyezte annak állapotát. Ez pedig felveti a tárhely problémáját. Nos, akkor mi mindent is kell eltárolni, hogy a világ konzisztens maradjon?
A választ a megfigyelés szerepének analógiájára az emlékezés szerepe adta. Nevezetesen amit nem figyelünk meg, azt nem kell emulálni, amire nem emlékezünk, azt pedig nem kell tárolni. Ily módon a világ nem lesz inkonzisztens a tudatunkban lévő képpel. A repülőgépes minta analógiájára könnyen átgondolhatjuk, hogy ha egy objektumra nem emlékszik senki, akkor az olyan mint ha nem is lenne. Erre persze rögtön mondhatjuk, hogy mi van akkor, ha fogok egy dobozt, elásom a földbe úgy, hogy csak én tudok róla. Eztán eltelik néhány év, én meghalok, ezzel eltüntetve a föld színéről minden a doboz létére vonatkozó emléket. Később mondjuk egy építkezés alkalmával valaki megtalálja a dobozt, így a doboz objektív, rajtam kívül is létező dolog. Nos, vajon tényleg megtalálja? Biztos, hogy a doboz nem fog onnan eltűnni? Kísérletileg csak úgy ellenőrizhetnénk a dolgot, hogy én, aki emlékszem a doboz helyére, kiásom, és visszaigazolom magam felé, hogy a doboz ottmaradt, ahol hagytam. Okoskodhatunk úgy is, hogy miután elástam a dobozt, írok egy kis cetlit, és elküldöm valakinek levélben. Ha én meghalok, és eltűnik az emlékkép, attól a cetli még őrzi a doboz helyéről az információt. Ha ennek ellenére a doboz nem lesz ott, inkonzisztens lesz a világ. Erről az esetről viszont könnyen belátható, hogy a problémát a doboz létéről áttereltük a cetli létére. Ezek alapján tehát az objektív valóság létezése nem bizonyítható. Csak azon történések léte bizonyítható, amiket éppen megfigyelünk, és csak azon objektumok létezése bizonyítható, amelyekre emlékszünk. Aki mindezek alapján még nem látja át az emlékezés szerepét, annak álljon itt egy gondolatkísérlet, ami igen markánsan, saját létünk tényének bizonytalanságával magyarázza a dolgokat. Biztosak lehetünk benne, hogy eddigi életünk valóságos? Nem lehet, hogy tegnap klónozott bennünket valaki, és belénk táplálta eddigi életünk emlékeit? Van bármilyen mód, hogy ennek ellenkezőjét meggyőző módon bizonyítsuk? Ennek fényében újra tegyük fel a kérdést magunknak, hogy ha egy tárgyról minden emléket törlünk mindenhonnan, akkor a tárgy vajon valaha is létezett? Aki az előzőek alapján ráérzett a megfigyelés szerepére, az ennek fényében az emlékezés szerepét is beláthatja.
Virtuális valóságunkat odáig egyszerűsítettük, hogy csak a megfigyelt dolgokat szimuláljuk, és csak azokat a dolgokat tároljuk, amelyekre emlékezünk. Ezzel iszonyatos mértékű számítási és tárolási kapacitást spóroltunk, és megcsillant a remény, hogy elméletben létezhessen egy olyan gép, ami egy ilyen virtuális valóságot képes fenntartani. Egy kérdés maradt még. Mi van azokkal a helyekkel, amiket még nem látott senki? Mi van akkor, ha az őserdő mélyén találok egy olyan helyet, amiről senkinek a tudatában nincsenek emlékek? Ebben a helyzetben több lehetőség is van. Az adott helyet valamilyen szabályok alapján real-time létrehozza a rendszer oly módon, hogy attól még a teljes világ konzisztens maradjon. Ha nagyon sarkosan akarnék fogalmazni, azt mondhatnám, hogy ez az "Isteni teremtés" szinonimája. A második lehetőség, hogy a gép a tudatra, pontosabban a tudatalattira bízza, hogy az adott helyen mit érzékeljen. Ebben a modellben a virtuális világot lakó emberek "megálmodják" a még nem létező helyeket, így ők teremtik maguknak a világot egy központi "algoritmikus gép Isten" helyett.
Ezen a ponton már elég szilárdnak tűnt az ideális virtuális világ képe a fejemben, amiben már gondolatkísérletek végezhetőek. Tegyük fel, hogy az ide bezárt emberek kísérleteket végeznek, és ugyanazokat a tényeket találják, mint mi. Felépítenek egy fizikai rendszert, és felírták a történések közötti összefüggéseket úgy, ahogyan mi is tettük. Itt érdekes kérdés, hogy a fizikai törvények adottak voltak-e, vagy ők alkották-e meg őket, miközben azt hitték, csak vizsgálgatják a már kész világot, de ezen most lendüljünk túl. Azt találták, hogy a fizikai törvények teljesen determinisztikusak, így ha ismerik egy embertársuk agyának minden részecskéjét, és az őt ért hatásokat, ezzel 100%-os pontossággal megjósolhatják annak reakcióit, így elvéve tőle a szabad akarat szabadságát. Be is raknak egy kísérleti személyt egy kamrába, rákötik az eszközöket, képeket villantanak fel, és megpróbálják megjósolni a reakciókat, amiket a kísérleti személy cselekszik. Mit tehet ebben az esetben a gép, aminek az a feladata, hogy a világot konzisztensen tartsa, biztosítsa, hogy a fizikai törvények minden körülmények között működjenek, e mellett viszont teljes mértékben rejtse el az emberek virtuális teste mögötti tudatot, hiszen ha az emberek felfedeznék, hogy virtuális testükön túl valamiféle külső tudat is létezik, úgy rájöhetnének, hogy egy virtuális világ foglyai. A gép erre egy módon reagálhat, mégpedig hogy egy kis egérutat ad magának. Nem engedi, hogy a fizikai törvények teljesen determinisztikusak legyenek, e helyett a folyamatoknak lesz egy kis bizonytalansága, ami pont elég arra, hogy az agy működése ne legyen kiszámítható, és hely maradjon a tudatnak. Ily módon az agyat olyan folyamatok fogják vezérelni, ami kívül esik az emberi mérés határain. Ezzel a lépéssel pedig eljutottunk a teljes kvantummechanikai állásponthoz. Mivel ez az egész csak egy gondolatkísérlet arra vonatkozóan, hogy létre lehet-e hozni virtuális világokat, eszem ágában sincs azt mondani, hogy a világ így működik. Mindazonáltal nem lennék meglepve, ha a jövőben az agykutatók ilyen kvantumfolyamatokat találnának az agy működésében, amilyeneket már Penrose is megjósolt.
Ez jó végszó lehetne, de azért leírnék még két gondolatot, ami a virtuális világokon való elmélkedés közben az eszembe jutott.
Az egyik, hogy ennek a virtuális világot fenntartó hipotetikus gépnek vajon rendelkeznie kell-e szimulátorral? Álmainkból jól tudjuk, hogy erre agyunk is egész jó hatásfokkal képes. Álmainkat úgy éljük meg mint ha valóságosak lennének, és felteszem, ha valaki részecskefizikusnak képzelné magát álmában, képes lenne kísérleteket elvégezni, így talán szimulátorra nincs is szükség, azt megoldja a tudat. Ugyanezen okokból valószínűleg tárolóra sem lenne szükség, hiszen amúgy is csak azt kellene tárolnunk, amit a tudatok tárolnak. Elég lenne, ha bármely tudatban tárolt emlékhez hozzáférést biztosítanánk másoknak. Innentől kezdve a gépnek egyetlen feladata van, hogy az emberek tudatát összekösse, és biztosítsa a közös "álom" konzisztenciáját. Itt persze megint kérdéses, hogy a konzisztencia fenntartását "erőltetni" kell-e? A konzisztencia igénye (ha leteszem az almát az asztalra, elfordulok, majd vissza, szeretném még mindig ott találni) az agyból származik. Ha egyszerűen csak valami módon összekötnénk a tudatokat, az így létrejött hálózat vajon nem gondoskodna a "közös álom" konzisztenciájáról? Mindenesetre egész jó haladás, hogy egy világméretű részecskeszimulátorból néhány "drótra" (amivel "összedrótozzuk az embereket") redukáltuk a hipotetikus virtuális valóság gépünket. És ha már itt tartunk, vajon egyáltalán szükség van drótokra?
A másik dolog, amin gondolkodtam, hogy ha az emberiség úgy döntene, hogy egy ilyen virtuális világba költözik (pl. azért, mert már felélte a föld erőforrásait, és más módon képtelen lenne fennmaradni), akkor hogyan nézne ki egy ilyen világ. Elsőre biztos paradicsomi állapotok uralkodnának, mindenki örök életű lenne, és élvezné a jólétet. Néhány száz év után azonban ez a nagy jóság biztos unalmassá válna, kihívások kellenének, amik szórakoztatnak bennünket. Valószínűleg kitalálnánk valami olyasmit, ami egy számítógépes játékhoz hasonló. Feladatokat tűznénk ki magunknak, amiket végig kell csinálni és hogy még izgalmasabb legyen, mindezt időre. A játékban megszületnénk, élnénk, az élet mindenféle akadályok elé állítana, amiknek a megoldása sikerélményt okoz, majd a végén meghalnánk, hogy újra kezdhessük egy másik pályán. Lehet, hogy tökéletlen világunk úgy tökéletes, ahogy van ... Jó elmélkedést ...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)