Ray Kurzweil: A szingularitás küszöbén

Nemrég fejeztem be Ray Kurzweil A szingularitás küszöbén című könyvét. Ebben a bejegyzésben a friss élményeket szeretném kicsit összefoglalni, hátha sikerül másnak is kedvet csinálni a könyvhöz. Nagyon röviden összefoglalva a könyv az elkövetkező 20-30 év technológiai fejlődését próbálja megjósolni a jelen kor trendjei alapján, ám az elénk táruló jövőkép minden képzeletet felülmúl. Persze, persze, ilyen jövőbe mutató jóslatokkal tele a padlás, Kurzweil mégis olyasvalaki, akire talán érdemes odafigyelni.

De ki is Raymond Kurzweil? Kurzweil a könyvben magát csak feltalálóként definiálja. Nevéhez fűződik az első, vakok számára készült szövegfelolvasó gép, az első CCD síkágyas szkenner, az első szöveg-beszéd szintetizátor, az első elektronikus hangszer, amely képes volt a zongora és más szimfonikus hangszerek hangjainak a reprodukciójára és az első, kereskedelmi forgalomban kapható beszédfelismerő rendszer, stb. (akit bővebben érdekel, olvassa el a wikipedia vonatkozó bejegyzését) Jelenleg a Google mesterséges intelligenciával foglalkozó részlegének vezetője. A történet szerint egyszer megkereste Larry Page-t, hogy támogassa az agy visszafejtésére irányuló munkáját, Larry pedig válaszul meghívta a Google-höz. Szóval nem egy semmiből előbukkan önjelölt prófétáról van szó. Kortársai is elismerően nyilatkoznak róla. Bill Gates szerint például Kurzweil a technológia fejlődését leghitelesebben megjósoló személyek egyike. Ennek fényében érdemes tehát értékelnünk mindazt amiről a könyvében ír.

A könyv első fejezetében arról olvashatunk, hogy milyen trendek mentén fejlődik a technológia. Kurzweil nem győzi elégszer hangsúlyozni, hogy ezek a növekedési trendek exponenciálisak, amire jó példa Moore törvénye. Moore törvénye (bár ez sokkal inkább megfigyelés, empirikus tapasztalat) értelmében az integrált áramkörökön elhelyezett tranzisztorok száma (és ennek következtében a számítási kapacitás) kb. 1,5 évente megduplázódik. De hasonló trendek vonatkoznak a tároló kapacitásra, a kommunikáció sebességére, a programok komplexitására, az ár/teljesítmény arányra, stb., csak minden esetben kicsit más a duplázódási idő. Ezt valóban jól megfigyelhetjük a számítógépek fejlődésén ha kicsit visszatekintünk a múltba. Ezt a trendet aztán Kurzweil kiterjeszti más területekre is, mint amilyen az orvostudomány, vagy az evolúció. Ez az exponenciális jelleg tehát a fejlődés alapvető tulajdonsága. Ezt tényleg jópár oldalon keresztül taglalja, sok példával, grafikonokkal alátámasztva mondanivalóját. Azért olyan fontos ez, mert ezek az exponenciális trendek egy idő után hatalmas ugrásszerű változásokat hoznak. Az ember ösztönösen lineárisan képzeli el a jövőbeli fejlődést, de ha visszatekintünk a múltba, egyértelműen láthatjuk, hogy ez a megközelítés hibás, a fejlődés az ösztönösen vártnál sokkal drasztikusabb. Ennek fényében aztán Kurzweil megpróbálja tovább vinni a trendeket, és ezek alapján felvázolni, hogy mire számíthatunk az elkövetkező 20-30-40 évben.

Három forradalmat jósol, melyek egymásba ágyazódva vezetnek el minket a szingularitásig, amit olyan 2040 körülre jósol. Hogy mi is az a szingularitás, arról majd később, most nézzük mi is ez a három forradalom. Az első a genetikai/biotechnológiai forradalom. Ez igazából már napjainkban elkezdődött, de még az elején tartunk. A Humán Genom Projekt sikeresen feltérképezte az emberi DNS-t. Noha még megfejteni nem tudtuk, hogy egyes géneknek mi a "jelentése", azok milyen hatással vannak a kialakuló szervezetre, de a lista már a kezünkben van. Képesek vagyunk már a DNS-t manipulálni és jó irányba halad az őssejtkutatás is, amelynek köszönhetően hamarosan új szerveket növeszthetünk magunknak, vagy éppen húst állíthatunk elő mesterségesen. A tudományos híreket követve valóban úgy látszik, ezek a technológiák már a küszöbön vannak, és nemsokára talán már a gyakorlatban is találkozhatunk velük. Ezen technológiák segítségével eddig gyógyíthatatlan betegségek válhatnak gyógyíthatóvá, kitolhatjuk segítségükkel az emberi átlagéletkort, valamint globálisan javulhat az életminőség.

A második forradalom a nanotechnológia forradalma. A nanotechnológia tulajdonképpen a miniatürizálás egy logikus következő lépése. Ha megvan hozzá a technológiánk, képesek vagyunk akár atomonként felépíteni dolgokat. Ezzel egyfelől számunkra előnyös tulajdonságokkal rendelkező anyagokat (jobb napelemek, jobb energiatárolók, stb.), másfelől miniatűr robotokat építhetünk. Ez utóbbiból egyelőre még keveset látunk, de erre a területre is igaz az exponenciális fejlődés, aminek köszönhetően a 2020-as évek vége felé már elképzelhető, hogy ilyen kis nanobotok úszkálnak majd a vérünkben, ott egészségügyi feladatokat ellátva. Ezek a kis robotok elpusztíthatják a rákos sejteket, kijavíthatják a DNS másolásból eredő hibákat, és hosszú távon akár örök fiatalságot is biztosíthatnak számunkra. E mellett új korszakot hozhatnak el a gyártásban és az anyagok újrafelhasználásában. Most kezdenek csak divatba jönni a 3D-s nyomtatók, amik alapjaiban forgathatják fel az ipart. Nos, a nanorobotok ugyanerre képesek, csak lentről felfelé dolgoznak. Elég kiszórnunk pár nanobotot az alapanyagra, amik aztán darabonként összerakják, vagy éppen szétszedik számunkra a tárgyakat. Még a könyv olvasása előtt írtam én is pár sort az ezzel kapcsolatban. Én itt 'por'-nak neveztem el a nanobotok halmazát, amit Kurzweil a könyvében foglet-nek hív. Az ilyen nanobotokon alapuló technológia alapjaiban változtatná meg világunkat, de ami Kurzweil szerint a dolog legérdekesebb aspektusa, hogy ilyen miniatűr robotok segítségével végre teljes betekintést nyerhetnénk az agy működésébe.

És itt jön a következő nagy forradalom, a robotika és a mesterséges intelligencia forradalma. Ha képesek leszünk feltérképezni és modellezni az agy működését, azzal létrehozhatjuk a valódi mesterséges intelligenciát, sőt, akár arra is képesek lehetünk, hogy egy ember teljes tudatát feltöltsük egy számítógépbe, és ott szimuláljuk tovább. Ezt a lehetőséget fejtegeti egy régebbi 'Lehet-e emberi agyat építeni tranzisztorokból ?' c. bejegyzésem. A mesterséges intelligencia kapcsán viszont felmerül egy igen érdekes gondolat. Ha a gépek emberi intelligenciával rendelkeznek, és tovább folytatódik a Moore törvény által jósolt exponenciális trend, akkor ez az intelligencia létrehozását követően szédítő mértékben elkezd növekedni. Ez a növekedés pedig azt eredményezi, hogy képes lesz még jobb mesterséges intelligenciát létrehozni, ami egy öngerjesztő folyamat. Gondoljunk csak bele, ha feltöltjük agyunkat egy gépbe, ami 10 év alatt 1000x-ére gyorsul, akkor 1 év alatt 1000 évnyi fejlesztésre lehetünk képesek, ami visszahat a saját tudatunkat tartalmazó számítógépek fejlődésére. Ez amolyan önmagát végtelenségig erősítő folyamatnak tűnik. Ezt a pontot nevezzük szingularitásnak, hasonlóan a fizika szingularitás fogalmához, ami például egy fekete lyuk belsejében uralkodó állapotot hivatott jellemezni, ahol elméletileg végtelen a sűrűség. A szingularitás tehát az a pont, ameddig elláthatunk a jövőben. Képtelenek vagyunk bármit is mondani arról, hogy azután mi lesz, hisz addigra már teljesen mások leszünk, és teljesen más minőséget fog jelenteni embernek lenni vagy élni. Kicsit talán túlzónak tűnik, de én ezt nemes egyszerűséggel Isteni állapotnak nevezném, és kicsit később meg is fogom indokolni, miért. A szingularitást Kurzweil kb. 2045-re teszi. Habár nagyon durva sci-finek tűnhet az egész, a jelenleg 60 év körüli Kurzweil annyira komolyan veszi saját jóslatait, hogy vitaminokon és aprólékosan megtervezett diétán él. Naponta mintegy 120 pirulát tömköd magába azért, hogy kihúzza a szingularitásig, és maga is örökké élhessen.

És hogy milyen lesz a világ a szingularitás korában, vagy nem sokkal az előtt? Az előbbiekből már össze lehet legózni Kurzweil jövőképét. A vérünkben nanobotok úszkálnak, amik szorgosan javítgatják testünket, ami mindig fitt, fiatal. A nanobotok emberfeletti képességekkel ruháznak fel minket. Például az optimalizált oxigén szállító rendszernek hála akár órákig víz alatt lehetünk, az optimalizált táplálékfelhasználásnak köszönhetően soha nem hízunk el, stb. Az agyunkhoz csatlakozó nanobotok segítségével kiterjeszthetjük az intelligenciánkat. Bármikor elérhetjük az emberiség korlátlan tudásbázisát, sőt, megvalósulhat a teljesen reális virtuális valóság, amit ugyancsak az agyban lévő nanorobotok tesznek lehetővé. De ez csak a test 2.0-s változata. Mivel képesek vagyunk feltölteni tudatunkat, ezért nincs is igazán szükségünk testre. Akkorra már mindent ellepnek a nanorobotok, amiket Kurzwweil fogleteknek nevez, mert egyfajta mindent átható felhőt képeznek. Ezek alakítják a világot akaratunk szerint. Igény esetén testként is szolgálhatnak számítógépre feltöltött tudatunk számára. Ezt nevezi Kurzweil 3.0-s testnek. Tehát akaratunk szerint alakíthatjuk a világot nanobotjaink segítségével, amik igény esetén akár testet is kölcsönözhetnek nekünk, fizikai testünk teljesen feleslegessé válik, tudatunk pedig teljesen összeolvad a technológiával. Nem csak hogy minket szolgál az MI, de mi magunk is a részeivé válunk a globális intelligenciának. Ez az állapot engem nagyon emlékeztet a vallások által emlegetett nirvánához, mikor az ember egyesül Istennel. Persze mindenki választhat, hogy akarja-e ezt, vagy megmarad nomádnak az ócska, divatjamúlt fizikai testében. Hát, valahogy így fest Ray Kurzweil jövőképe. A könyvben hosszasan taglalja a technológia veszélyeit is, de alapvetően optimistán tekint a jövőbe, és úgy látja, ez az átalakulás mindenki hasznára válik majd. Szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy ez nem egy sci-fi, hanem egy elismert tudós tényekre felépített jövőképe.

A bejegyzést szeretném saját jövőképemmel zárni ami némileg eltér Kurzweil-étől, bár nem sokban. Nekem egy kicsit más irány tűnik logikusnak. Egyfelől alapvetően bizakodó vagyok Kurzweil meglátásait illetően és remélem, hogy megérem azt, hogy ne kelljen meghalnom, és így még sok mindent megélhetek. Másfelől viszont sokkal óvatosabb becsléseket tennék a jövőre vonatkozóan, mint Kurzweil. Számtalan akadály jöhet még közbe ami jelentősen hátráltathatja a fentiek megvalósulását. Még azt is el tudom képzelni, hogy végül az agyról kiderül, hogy nem modellezhető, és be kell látnunk, hogy létezik valamiféle lélek, amiről a vallások beszélnek. Ezt kicsit bővebben ki is fejtettem fentebb linkelt emberi agy modellezéséről szóló bejegyzésemben. Mindazonáltal bizakodó vagyok, mert amivel Kurzweil kecsegtet, az rendkívül vonzó. Ki ne szeretne Istenné válni, és Kurzweil végül is ezt ajánlja nekünk. Az általam elképzelt jövő Kurzweil elképzeléséhez képest abban különbözik, hogy én úgy gondolom, ha eljutottunk a reális virtuális valóság szintjéig, utána már nincs is értelme tovább mennünk. Amennyiben képesek vagyunk tényleg a valóságtól megkülönböztethetetlen virtuális világokat létrehozni, onnantól értelmetlennek tűnik a korlátokkal teli valósággal foglalkoznunk. Ki vágyna vissza egy olyan valóságba, ahol egy kicsit is korlátoz minket a tér, az idő, az anyag, az energia, amikor olyanban is élhetünk, ahol nincsenek korlátok. Ahol mi hozhatjuk a fizikai törvényeket, és ha kívánjuk, korlátlan befolyással lehetünk a minket körülvevő mesterséges társainkra is, akiket a tökéletes MI-nek köszönhetően nem igazán lehet megkülönböztetni a valóságos emberektől. Nem hiszem, hogy bárki is el akarna hagyni egy ilyen világot, vagy csak maximum átutazóban. Egy ilyen virtuális valóság lehetőségéről írtam a 'Megoldást jelenthet-e a szimulált valóság az emberiség összes problémájára?' c. bejegyzésemben. Az általam elképzelt jövőben tehát nincs szükség fogletekre, csupán virtuális valóságra.

Akárhogy is legyen, érdekes lesz 2045-ben (akkor leszek 65 éves) visszaolvasni ezt a bejegyzést, nagyon kíváncsi vagyok, hogy valóban ilyen lesz-e akkor a világ, vagy csak mosolygunk majd rajta, mint sok más múltban tett jövőre vonatkozó jóslaton. Persze az sem kizárt, hogy már rég túl vagyunk a szingularitáson, és jelenleg a sokadik életemet élem a magam által kreált virtuális világban a magam által létrehozott korlátok és nehézségek közepette, hogy ne unatkozzak nagy minenhatóságomban. ;)

Lehet-e emberi agyat építeni tranzisztorokból ?

Nemrég olvastam a Human Brain Project-ről, melynek célja nem kevesebb, mint hogy egy teljes emberi agyat szimuláljanak számítógépek segítségével. Ennek kapcsán úgy gondoltam, leírom saját gondolataimat a témában. Az agykutatás és a mesterséges intelligencia rendkívül szerteágazó tudományterületek. Az ezzel kapcsolatos tudásanyag több száz könyvet is kitesz, mégis úgy gondolom, hogy a lényeget talán össze lehet foglalni egy ilyen blogbejegyzésben is.

De egyáltalán miért akarunk mi agyat szimulálni, mi értelme mindennek? Habár sok száz indokot fel lehetne sorolni, én mégis úgy gondolom, hogy egy ilyen kísérlet legfontosabb eredménye a dolog filozófiai vonatkozása. Ha ugyanis bebizonyosodik, hogy az agy tökéletesen szimulálható számítógéppel, az egyben azt is jelenti, hogy az agy maga is pusztán organikus számítógép. Ha pedig így van, akkor nincs szükség semmiféle misztikus "tudatra", vagy "lélekre" a működéséhez. A fizikai testen túli "lélek" alapvető építőköve minden vallásnak, így ha ezt a követ kirántjuk, úgy alapjaiban dől össze minden erre építő világnézet. Ha figyelmesen körbenézünk a világban, azt találjuk, hogy a vallás alapvető fontosságú a világ történéseinek alakulásában. A társadalmi berendezkedés, az erkölcsi normák, a háborúk nagy része, és még nagyon sok minden a vallásból indul ki. Sokszor észrevétlenül ugyan, de az életünk és történelmünk részét képezi akár hisz valamiben az ember, akár nem. Ha azonban bebizonyosodik, hogy az ember "csupán gép", úgy az egész értelmét veszti. Habár a természettudományos álláspont már régóta az, hogy az emberi agy valójában csak organikus számítógép, valójában ez a meccs még koránt sincs lejátszva. Jelenleg nincs elég tudásunk ahhoz, hogy minden kétséget kizáró módon cáfoljuk a vallások által képviselt világnézetet. Ez tehát az egyik dolog, amire választ adhat egy ilyen kutatás. Elképzelhető, hogy a kutatás pont arra fog rámutatni, hogy az emberi agy nem modellezhető számítógéppel, ami akár érv is lehet a fizikain túli tudat létezése mellet, de legalábbis fenntartja annak lehetőségét. Ilyen eset például, ha azt találjuk, hogy az agy bármilyen módon történő másolása olyannyira megváltoztatja annak állapotát, hogy a másolat működésképtelenné válik. Igazából ez a jelenség nem ismeretlen a természettudományokban. A kvantumfizikában például van egy olyan törvény (a határozatlansági reláció), mely kimondja, hogy bizonyos pontossággal nem mérhetünk meg bizonyos mennyiségeket. A természet törvényei olyanok, hogy bármilyen kísérletet is eszeljünk ki, a mérés során meg fog változni a mérendő mennyiség, így képtelenek leszünk a pontos mérésre. Éppen ezért nem is lehet pontosan lemásolni egy részecske kvantumállapotát. Talán az agy működésében is van egy ilyen tényező, talán éppen kvantummechanikai effektusok (ennek az iránynak egyik nagy szószólója Roger Penrose), amik megakadályozzák a másolást. A másolhatatlanság és szimulálhatatlanság persze még egyáltalán nem utal egyértelműen valamifajta lélek létezésére, de előfeltétele annak. Az is lehet, hogy tökéletesen képesek leszünk másolni a struktúrát, leképezzük a neuronok vélt működését, és végül az egész konstrukció nem csinál majd semmit, mivel hiányzik majd belőle ez a titokzatos "lélek". Egyelőre semmi nem utal arra, hogy így lenne, de nem vethetjük el ennek a lehetőségét, amíg meg nem bizonyosodtunk az ellenkezőjéről.

A végeredmény szempontjából a legrosszabb eset az, ha a kísérlet folyamán újabb mechanizmusokra derül fény, és arra jövünk rá, hogy az agy modellezése sokkal komolyabb probléma, mint gondoltuk, így jó pár évbe beletelik, míg képesek leszünk rá. Tehát igazából nem kapunk választ a kérdésünkre. Ez is benne van a pakliban, ráadásul szerintem egy elég esélyes lehetőség.

A harmadik, és egyben legérdekesebb lehetőség, hogy sikerül a szimuláció, és bebizonyosodik, hogy az agy számítógép. Ha képesek vagyunk egy ilyen számítógép építésére, az rengeteg lehetőséget rejt magában. Ezáltal jobban megérthetjük az agy működését, vagy kísérleteket végezhetünk a szimuláción. Paradox módon az így szimulált agy pont arra nem alkalmas, amire elsőre gondolnánk, ez pedig a "klasszikus értelemben vett" mesterséges intelligencia létrahozása. Egy ilyen szimulált agy ugyanis minden szempontból úgy működik, mint eredeti megfelelője. Tehát ugyanolyan hibái, késztetései, érzései lesznek, mint a mintául szolgáló embernek. Egyáltalán nem fog gépiesebben, vagy racionálisabban gondolkodni. Egy ilyen mesterséges aggyal felszerelt háztartási robot például egyáltalán nem biztos, hogy feltétel nélkül kiszolgál. Jogokat követel majd magának, mint ahogy egy ember is tenné. Igazából egy így létrehozott mesterséges lény inkább tekinthető embernek, mint robotnak. Talán ha megértjük a rendszer működését, ki tudjuk iktatni az érzelmeket, emberi késztetéseket egy ilyen robotból és ideális szolgákká tehetjük őket. De akárhogy is legyen, nem mehetünk el szó nélkül néhány nagyon fontos kérdés mellett. Egy tökéletesen másolt (nem manipulált) mesterséges aggyal rendelkező gépet megilletnek az emberi jogok? Esetleg egy ilyen aggyal felszerelt robotot is embernek kellene tekintenünk? Ha igen, akkor egyáltalán van jogunk az ő elméjét bármilyen módon manipulálni? Első hallásra furcsának tűnik a kérdés, hogy embernek kell-e tekintenünk egy robotot. Egyesek számára talán egyenesen felháborító maga a kérdésfelvetés is, hogy egy tranzisztorokból összetákolt gép vele egyenrangú partner lenne. Pedig ez egy nagyon is reális probléma. Képzeljük el, hogy képesek vagyunk ilyen szimulált agy létrehozására, így létre tudunk hozni olyan chipeket, amik átveszik pár neuron munkáját. Tegyük fel, hogy implantátumot készítünk ilyen chipekből, mondjuk agyvérzésen átesett emberek számára, akiknek agyában elhalt részek találhatóak. Egyszerűen kivágjuk az elhalt részeket és ilyen neurális chipekkel helyettesítjük, amik átveszik az adott rész feladatait, így teljes életet élhetnek. Tegyük fel, hogy egy ilyen ember agyának bizonyos része elhal, amit ilyen chipekkel pótlunk. Így agya tökéletesen működik, és gondolom senki nem tekintené őt robotnak. Idővel újabb agyvérzésben az agyának újabb része pusztul el, amit újabb chipekkel pótolunk. Ez így megy tovább mindaddig, míg végül a teljes agya kizárólag neurális chipekből áll. Melyik ponton vált ő robottá? Úgy gondolom, hogy a leglogikusabb válasz az, hogy mindig is ember maradt, így megilletik őt az embereknek járó jogok. Nagyon fontos erkölcsi dilemmák ezek, amiket meg kell majd oldanunk, ha képesek leszünk az agyat szimulálni.

Az agy chipekre való lecserélése rengeteg új lehetőséget rejt magában. Gondoljunk csak bele, az ilyen chipek nem öregednek, hiba esetén cserélhetőek, így egy ilyen mesterséges aggyal egy mesterséges testben akár örökké élhetünk. Sőt, ha agyunk csak szimuláció, akkor akár a robot testet is elhagyhatjuk, és generálhatunk magunknak saját szimulált világot. A szimulált valóságról már írtam egy viszonylag részletes bejegyzést. Itt megpróbáltam kiemelni azt, hogy milyen előnyei lennének egy ilyen rendszernek. Az én modellem szűk keresztmetszete az emberi agy volt. Vajon hogyan tudjuk majd összekötni a géppel, miként lehetne megoldani, hogy a valóságot fenntartó gép belelásson az emlékeinkbe? Egy szimulált agy esetén ezek a problémák egyszerűen megoldódnak, hisz a valósággal együtt a gép szimulálja az agyat is. A szimulált valóságról szóló írásomban felvetettem azt is, hogy nem-e lehetséges az, hogy jelenleg is egy ilyen szimulált világban élünk. Ott azt írtam, hogy erről az agy vizsgálatával bizonyosodhatunk meg, hiszen ha mindenkinek létezik valahol a "világon kívül" egy valódi teste, akkor a világon belül nem tudjuk megjósolni, hogy az adott személy adott helyzetben hogy viselkedne. Ha azonban a személy maga is szimulált, akkor már ez a módszer sem működik. Tehát egy ilyen teljesen szimulált világban semmilyen lehetőségünk nincs arra, hogy rájöjjünk, csak szimulációba élünk. Az ilyen szimulált életnek rengeteg előnye lenne az örök életen és a végtelen lehetőségeken (a virtuális valóságban bármi lehetséges) túl is. Képzeljük el, hogy halálunk pillanatában csinálunk egy másolatot agyunk tartalmáról. Ez a másolat (aki valójában mi vagyunk) tovább élhet egy virtuális világban, de akár fel is pakolhatjuk egy űrhajóra, ami évezredekig sodródik az űrben, míg talál magának egy bolygót (vagy akár csak egy helyet az űrben), ahol van elég csillagfény a működéséhez. Ekkor beindítja a szimulációt, és mi éljük életünket, mint ha mi sem történt volna. Így akár túlélhetjük bolygónk pusztulását is úgy, hogy az egészből  tulajdonképpen semmit nem veszünk észre. Mivel kikapcsolt állapotban nem telik számunkra az idő, a mi szemszögünkből csak egy pillanat telik el, miközben a minket szállító eszköz évmilliókig halad az űrben. A biztonság kedvéért akár több példányban is szétküldhetjük magunkat a világba, így nagyobb az esély, hogy valamilyen formában túléljük az utazást. E mellett gépi agyunkat már nem kötik a biológiai korlátok. Továbbfejleszthetjük azt, illetve érvényes lesz rá Moore törvénye. Ahogyan a technológia fejlődik, úgy gondolkodásunk is egyre gyorsabbá válik. Moore törvénye alapján kb. 1-1,5 évente 2x gyorsabbá válna agyunk működése. Így kb. 10 év alatt 1000x-esre gyorsulna gondolkodásunk. Csakhogy így 1 év alatt 1000 évnyit fejlődhetne az emberi technológia, ami talán Moore törvényére is visszahatna. Akárhogy is, ha sikerül elérni ezt a szintet, onnan valami hihetetlen sebességgel fog továbbfejlődni az emberiség. Ezt a pontot hívja Ray Kurzweil szingularitásnak, és erről szól nagy sikerű könyve, a Szingularitás Küszöbén. Kurzweil szerint egyébként 2030-2045 környékén sikerül elérni ezt az emberiségnek. Örök élet, a tér, az idő, a fény sebességéből adódó korlátok legyőzése, paradicsomi élet egy virtuális világban, ami csak a vágyainkat lesi, megoldás minden problémánkra. Ilyen lehetőségeket rejt magában hosszú távon az agy tökéletes szimulációja ...

A bejegyzés további részében arról írnék, hogy miből gondoljuk, hogy az agy szimulálható ilyen módon, és hogy hogyan lehet rendkívül egyszerű áramkörökből olyan bonyolult rendszert felépíteni, mint az emberi agy. Ehhez viszont először próbáljuk pontosan megfogalmazni, hogy mit is szeretnénk. Tekintsük az emberi agyat egy fekete doboznak, aminek bemenetei, kimenetei és állapota van. A bemeneteket a külvilágból vagy testünkből származó ingerek képzik. Amit látunk, hallunk, tapintunk, stb. mind mind az agy bemenetét képezi. Ezeket az információkat agyunk feldolgozza, majd ennek alapján irányítja testünket. A testnek szóló parancsok képezik tehát az agy kimenetét. Agyunk állapotát a benne tárolt emlékek, ösztönök, egyszóval minden tudatos és tudat alatti ismeretünk képezi. Ez tehát az agy absztrakt modellje. Amennyiben tehát a célunk az agy, vagy az agy egy részének modellezése, létre kell hoznunk egy hasonló fekete dobozt ami ugyanazokra a bemenetekre ugyanazokat a kimeneteket szolgáltatja. Ha ez a másik fekete doboz pont ugyanúgy viselkedik, mint az eredeti, akkor attól teljesen megkülönböztethetetlen lesz. Ha valakinek mondjuk eltávolítanánk az agyát, és egy ilyen dobozra cserélnénk, a külső szemlélő semmilyen módon nem tudná eldönteni, hogy az adott személyen operációt hajtottak végre. Elméletileg a személy maga sem venné észre, hogy agya nem az eredeti agy, hanem egy tranzisztorokból összeszerkesztett számítógép. A kérdés tehát az, hogy lehet-e ilyen másolatot készíteni. Habár a hogyanra elég nehéz lenne választ adni (ha tudnánk, már elkészítettük volna a mesterséges agyat), arra válaszolhatunk, hogy elméletben lehetséges-e a dolog. Annyi csak a kérdés, hogy az agy működése determinisztikus-e, és bemeneteinek, kimeneteinek és állapotainak száma véges-e. De mit jelent az, hogy az agy determinisztikus? Ez azt jelenti, hogy adott bemenetre adott állapot esetén minden esetben ugyanazt a kimenetet adja. Amennyiben az agy ilyen, és bemeneteinek, kimeneteinek és állapotainak száma véges, úgy felírhatunk egy nagy táblázatot, ami a bemeneteket és az állapotokat rendeli össze az adott kimenetekkel. Ez a táblázat lehet, hogy hatalmas lenne, az is lehet, hogy ha A4-es papírokra írnánk fel, az beterítené az egész Földet, de a lényeg, hogy véges számú papír elég lenne ahhoz, hogy felírjuk az összes variációt. Ezt a táblázatot egy számítógépbe táplálva aztán elő is állna a hőn áhított fekete doboz. Az ilyen rendszereket egyébként a matematikában véges állapotú automatának, a digitális technikában sorrendi hálózatnak hívjuk. Persze egy ilyen táblázat gépbe táplálása nem a leghatékonyabb módja az agy szimulálásának. Létrehozhatunk algoritmusokat, melyek az adott bemenet és az állapot függvényében kiszámolják a kimenetet. Ha akarunk készíteni egy gépet, ami 1-10-ig képes összeszorozni a számokat, akkor sem egy táblázatot rögzítünk, ami 1-10-ig tartalmazza az összes szám szorzatát, hanem egyszerűen írunk egy programot, ami összeszorozza a két számot. Ez értelemszerűen sokkal tömörebb megoldását adja a problémának. A gond az, hogy annyira még nem sikerült megismernünk az agyat, hogy ilyen algoritmust írjunk, de esetünkben ez annyira nem is lényeges, hiszen mi most csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy elméletben egy emberi agyat fel lehetne-e építeni pusztán tranzisztorokból. Visszatérve tehát az eredeti problémához, ha az agyhoz készíthető ilyen táblázat, ami a bemenetek és állapotok fényében megmondja hogy mi lesz a kimenet, akkor készíthető olyan számítógép, ami annak működését teljes mértékben szimulálja. A kérdés tehát már csak az, hogy az agy véges állapotú és determinisztikus-e?

Kezdjük akkor a véges állapottal. Mivel az agy véges számú agysejtből, véges számú részecskéből áll, ezért azok elrendezése is csak véges értéket vehet fel. Ráadásul ezek közül nagyon sok állapot egymással ekvivalens, tehát a kimenet szempontjából lényegtelen köztük a különbség. Tehát ha egy neuron (agysejt) X féle állapotot vehet fel, akkor lényegtelen, hogy pontosan hogy oszlanak el benne a részecskék. Akárhogy is, ha az agy fizikai objektum (nincs szerepe a működésében semmiféle misztikus tudatnak), akkor állapotainak száma véges. Mi a helyzet a másik kitétellel, a determinizmussal? Az ismert fizikai törvények mind determinisztikusak. Ezt jól tudhatjuk az általános iskolai fizikaórákról, ahol egy adott feladatnak csak egy helyes megoldása lehetett. Ezért tudjuk kiszámolni az eldobott kő röppályáját, vagy a víz felhajtóerejét, stb. mert adott paraméterek esetén a fizikai képletek adott eredményt adnak. Tehát a bemenetek egyértelműen meghatározzák a kimenetet. Valójában egy kivétel azért van ez alól, ez pedig a kvantummechanika. A kvantummechanikai jelenségek esetén nem tudjuk pontosan mi lesz az eredmény, csak valószínűségeket ismerünk. Kérdés viszont, hogy a kvantummechanika mennyire befolyásolja az agy működését? Az elemi részecskék közti kölcsönhatásokat a kvantummechanika szabályozza ugyan, de nagyobb léptékben ezek a hatások kiegyenlítődnek. Gondoljunk például egy mikroprocesszorra, amiben a tranzisztorokat elemi szinten a kvantummechanika működteti, mégis teljesen kiszámítható a működésük, mert a kicsiny tranzisztorok mérete már túl nagy ahhoz, hogy ezt számottevően megzavarja a kvantummechanika. Agyunk neuronjai pedig óriásiak a mai processzorok kis tranzisztorjaihoz képest, tehát működésükben jó eséllyel nem kap szerepet a kvantummechanika. Erről persze kicsit másképp vélekedik a bevezetőben is említett Roger Penrose, akinek elmélete szerint az agyban lévő mikrotubulusok kvantummechanikai számításokat végeznek, ami lényeges az agy működése szempontjából. Az elmélet szerint tehát agyunk egyfajta kvantumszámítógép. Azonban ha így is van, az még nem jelenti egyértelműen azt, hogy nem másolható. Amennyire jelenleg ismerjük kvantummechanika szabályait, az alapján azt kellene mondanunk, hogy ebben az esetben vagy sokkal nagyobb teljesítményű hagyományos számítógép szükséges a másoláshoz, mivel szimulálnunk kell a kvantummechanikai folyamatokat, vagy kvantumszámítógépre lenne szükségünk. Persze itt azért már sok kérdés felmerül. A kvantumszámítástechnika még gyermekcipőben jár, és egyáltalán nem triviális, hogy tudunk-e, és hogyan tudunk majd megfelelő teljesítményű kvantumszámítógépet készíteni. Illetve itt már el tudok képzelni olyan felépítést, ahol a rendszer működésének egy jelentős hányadát valamilyen számunkra megfigyelhetetlen mechanizmus szabályozza. Tehát ez a verzió sem egyértelműen bizonyítja egy esetleges anyagon túli tudat létezését, de némi lehetőséget ad rá. Mindazonáltal egyelőre úgy néz ki, nincsenek ilyen kvantumfolyamatok hatással az agy működésére. Az eddig vizsgált agyterületek esetén legalábbis nem találtak még erre utaló jelet. Ha tehát a jövőben is úgy találjuk, hogy az agy működésében nem játszanak jelentős szerepet kvantumfolyamatok, és nem találunk rá új fizikai mechanizmusokra, akkor elméletben felírható egy előbbiekben említett táblázat, és az agyhoz szerkeszthető egy olyan számítógép, ami vele megegyező módon működik. Ez esetben csak idő kérdése, hogy mikor sikerül mindezt megvalósítani. Ahogyan a bevezetőben írtam, ha ez sikerül, az elhozhatja az emberiség számára a tökéletes kánaánt.

Akárhogy is legyen, ha egyértelmű választ kapunk a címben feltett kérdésre, az minden idők legnagyobb tudományos felfedezése lesz, nagyobb mint bármilyen más felfedezés az emberiség történelmében. Úgy gondolom, hogy az agy teljes megértése minden tudományok szent grálja, hiszen ahogyan a bevezetőben említettem, nem csak az önmagunk feletti teljes hatalmat jelenti, de kulcs ahhoz, hogy új, tökéletesebb valóságot teremtsünk, ami eddig kizárólag Isten kiváltsága volt.

Időutazás és szimulált valóság

Az időutazás az a téma ahol nagyon könnyen elszabadul a pokol, hiszen előbb vagy utóbb szembekerül az ember az időparadoxonokkal. Igen, arról van szó, mikor visszamegyek a múltba, megölöm a nagyapámat, minek eredményeképp meg sem születek, így nem is mehetek vissza, hogy megöljem őt. De ha nem ölöm meg őt, akkor megszületek, így vissza tudok menni, hogy megöljem ... Az embernek a feje is belefájdul. Tizenéves koromban volt egy elméletem ennek kiküszöbölésére, ami valahogy így szólt: Ilyen esetben egy végtelen időhurok alakulna ki ha nem létezne a kvantummechanikai bizonytalanság. Mivel azonban a világ nem determinisztikus, ezért minden körben kicsit máshogy fognak lezajlani a dolgok. Hosszú távon a bizonytalanságok tovagyűrűzése drasztikus hatásokat eredményezhet, ami végül valamikor megszakítja majd a végtelen hurkot. Az időutazó (és vele együtt az egész világ) pedig mindig csak az utolsó forgatókönyvre emlékszik. Így küzd a természet az időparadoxonok ellen. Például a sok ezredik kör után a részecskék véletlen összjátékaként az időutazó fejére esik egy tégla, elüti őt egy autó, a fogantatás pillanatában máshogy kombinálódik a DNS, így más lesz a személyisége és eszébe sem jut majd időgépet építeni, vagy egyszerűen meg sem születik. A lehetőségek száma végtelen. Ez alapján egy külső megfigyelő (vagy akár maga az időutazó, ha túléli a kalandot) úgy vélheti, hogy valamiféle Isteni beavatkozás történt. Valamiféle intelligens entitás létezését sejtheti a háttérben, aki minden esetben megakadályozza őt, hogy paradoxonokat hozzon létre. Röviden tehát ennyi lett volna az elmélet. Rögtön hozzá is tenném, hogy egy jó sci-fi alapjaként megállná a helyét, de egyáltalán nem gondolom, hogy a világ így működik. Inkább csak érdekességként írtam le, hogy miként okozhatja valamiféle szuper intelligencia látszatát a vak véletlen. De ezzel kicsit a dolgok végére szaladtunk, hisz az alap kérdés az, hogy vajon létezhet-e időutazás?

Azt nem nehéz kitalálni, hogy a jövőbe utazás lehetséges. Ez paradoxonoktól mentes, és tulajdonképpen nap mint nap ezt tesszük, megállíthatatlanul utazunk a jövőbe. Einstein óta azt is tudjuk, hogy a folyamat gyorsítható, hiszen egy fekete lyuk közelében, vagy a fényhez közeli sebességgel haladva számunkra lelassul az idő, míg a külvilág történései felgyorsulnak. Kellően nagy sebességgel haladva 1 óra utazás után a földön 100 év is eltelhet, így 100 évet utaztunk előre az időben. De van erre egy még ennél is egyszerűbb módszer. Ha egy időre kivonjuk magunkat a forgalomból, például hibernáltatjuk a testünket, akkor egy pillanat alatt bármilyen távolra utazhatunk a jövőben. Ez is egyfajta időutazás. Gondoljunk csak bele, befekszünk a kabinba, megnyomjuk a gombot, majd pár pillanat múlva felkelünk, és puff eltelt 100 év. Annak ellenére, hogy technológiailag egyelőre megvalósíthatatlan, a dolognak ezzel a részével nincs különösebb fizikai probléma. A gond ott kezdődik mikor visszafelé szeretnénk utazni az időben. Ha az időutazásnak csak passzív részvevői vagyunk, tehát csak kívülről figyelhetjük a dolgokat, esetleg valamiféle szellemként nézhetjük végig a múlt történéseit, az megint csak paradoxonoktól mentes és tulajdonképpen nem mond ellent a természet törvényeinek. Akkor van baj, ha bele is piszkálnánk kicsit a múltba, hogy azzal megváltoztassuk a jövőt. És ezzel visszakanyarodtunk a kérdéshez, csak most már kicsit pontosabban megfogalmazhatjuk: lehetséges-e a múltba történő időutazás?

Ahhoz, hogy időgépet építsünk, tudomásom szerint az egyetlen támpontot a relativitáselmélet adja. A relativitáselmélet szerint a tér 3 dimenziója és az idő együtt 4 dimenziós téridőt alkot. Ez alapján tehát az idő is csak egy dimenzió, a tér dimenzióival egyenrangú. Az idő is csak egy irány, ahogyan mozoghatunk fel-le, jobbra-balra, előre-hátra, úgy mozgunk az időben is, bár csak speciális módon, mindig előre. Einstein a gravitációt ennek a 4 dimenziós téridőnek a görbületeként értelmezte. Innen származik az a halvány remény az időutazásra, hogy megfelelő módon talán lehet úgy csűrni csavarni a téridőt, hogy az idő dimenzió térbelivé váljon, így ebben a görbült téridőben a megfelelő irányba haladva visszautazhassunk az időben. Az általam ismert időgép ötleteknek kivétel nélkül ez az alapja. Itt szerintem az az alapvető probléma, hogy a 4 dimenziós téridő egy nagyon jó modell arra, hogy leírjuk és értelmezzük a relativitáselmélet által mondottakat, de nem gondolom, hogy bármiféle valóságtartalommal rendelkezne. Úgy gondolom tehát, hogy a 4 dimenziós téridő csak matematikai modell. Arra jó, hogy valamiképp el tudjuk képzelni a meggörbülő téridőt, és hogy mindezt szép matematikai formába tudjuk foglalni, de valójában az idő cseppet sem egyenrangú a térrel. De mi van akkor ezekkel a hipotetikus időgépekkel? Mi történne, ha megépítenénk egy ilyet, és megpróbálnánk vele visszautazni az időben? Ha nem lehetséges az időutazás, akkor hova jutnánk?

Ezekre a kérdésekre szerintem van egy egyszerű válasz, de most direkt a bonyolultabbal kezdem. Ezekre az esetekre szerintem nem értelmezhető az általános relativitáselmélet. Egyszerűen kívül esnek annak hatáskörén. Hasonló ez ahhoz, mikor valaki elkezd játszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha fénysebességnél gyorsabban mozogna valami. Kikeresi szépen a függvénytáblázatból a képleteket, beírja a fénynél nagyobb sebességet, és a gyök alatt egy negatív szám lesz. Ez általában a legkevesebb amatőr fizikust szokta csak zavarni. A többiek mintegy észrevétlenül váltanak a komplex számok halmazára és folytatják a számolást imaginárius értékekkel. Rosszabb esetben egyszerűen negatívnak veszik a tört nevezőjét a gyökvonás tulajdonságaival nem is törődve. Ebből szoktak aztán olyan következtetések kibukni, hogy ha fénynél nagyobb sebességgel haladunk, úgy visszafelé fog telni az idő. Pedig a megoldás szerintem sokkal prózaibb és egy középiskolás matekvizsgán egy ilyen megoldással bizonyára ezek az amatőr fizikusok meg is buknának. A megoldás egyszerűen annyi, hogy a valós számok halmazán a negatív számból történő gyökvonás értelmezhetetlen. Ennek a képletnek egyszerűen semmi értelme nincs fénynél nagyobb sebesség esetén. Ez még önmagában nem jelenti azt, hogy nem haladhatunk gyorsabban a fénynél, mindössze annyit, hogy ez a képlet arra az esetre nem használható. Ha fénynél gyorsabb dolgokkal szeretnénk számolni, akkor másik képletre lesz szükségünk. Hasonló a véleményem ezekről a hipotetikus időgépekről is. Ha megépítenénk egy ilyet, akkor halvány lila gőzünk sincs, hogy mi történne, mivel ez kívül áll az általános relativitás elmélet hatókörén. Még akár az is lehet, hogy egy ilyen szerkezet visszaröpítene az időben, de ez egyáltalán nem következik semmiből. Szerencsére (vagy épp szerencsétlenségünkre) az összes ilyen hipotetikus időgép megépíthetetlen, mivel olyan alkatrészeket tartalmaz, mint végtelen forgó hengerek, világegyetemet átszelő szuperhúrok és hasonlók, amiknek létezése megint csak kétséges. Legalábbis amiről tudomásom van, ahhoz mindhez kell valamilyen hipotetikus komponens aminek létezésére semmi nem utal. Ez lenne tehát az egyszerű válasz amire a bekezdés elején utaltam, hogy nagy valószínűséggel ilyen gép nem építhető, így soha nem fogunk beleütközni a "mi lenne ha megépítenénk egy ilyen gépet" kérdésbe.

A fentiek talán lehangolóan hatnak minden önjelölt időutazóra. Ezek szerint akkor lehetetlen lenne a múltba történő időutazás? Azért ne veszítsük el a reményt, talán jelenlegi tudásunk szerint nem megvalósítható az időutazás, de talán a jövőben felfedezünk valamit, ami mégiscsak lehetővé teszi, habár Stephen Hawking szellemes bizonyítását adta annak, hogy ez nem fog bekövetkezni. Rendezett egy partit időutazóknak. A parti időpontja titkos volt, azt csak az összejövetel után publikálta, hogy tényleg csak időutazók jelenjenek meg rajta. Meg is volt a parti. Ott állt (ült) szegény Stephen teljes harci díszben, voltak szendvicsek, italok, szépen feldíszített terem, de senki nem jött el. Tehát arra az időpontra vagy minden időutazónak programja volt (hülye kifogás egy időutazótól, aki akár több helyen is lehet egyszerre), vagy nem létezik az időutazás. Ez persze csak játék, nem egy fizikai bizonyítás, de annyira szellemes, hogy mindenképp le akartam írni. Most, hogy jó eséllyel mindenkit elkedvtelenítettem, leírnám a saját időutazás elméletemet. Nem állítom, hogy több realitása van, mint az Einstein féle időgépeknek, inkább azért szeretnék róla írni, hogy megmutassam, mennyire más szemszögből is lehet nézni a dolgokat.

Bizonyára sokan kíváncsiak arra, hogy hogy jön össze a címben szereplő szimulált valóság és az időutazás. Annak idején írtam egy bejegyzést 'Megoldást jelenthet-e a szimulált valóság az emberiség összes problémájára?' címmel. Ebben azt fejtegettem, hogy vajon létre lehetne-e hozni olyan virtuális valóságot, ami a valóságtól minden szempontból megkülönböztethetetlen, és ha igen, akkor hogyan működhetne egy ilyen virtuális valóság. A bejegyzés lényegét röviden valahogy így foglalhatjuk össze: Amennyiben szűkös erőforrások állnak rendelkezésünkre a valóság szimulációjához, úgy kénytelenek vagyunk trükközni. Mivel a cél az, hogy az emberekkel hitessük el, hogy ők a valóságban élnek, ezért elég csak azzal foglalkozni amit éppen valaki megfigyel. Az ötlet egyáltalán nem idegen a természettudománytól sem. A kvantummechanika standard értelmezése szerint a dolgok akkor léteznek csak igazán, ha megfigyeljük őket. Elég ha csak Schrödinger macskájára gondolunk, ami sem élő, sem holt, amíg ki nem nyitjuk a dobozt. De megközelíthetjük a kérdést az informatika irányából is. Bármilyen 3D-s számítógépes játék esetén a tér csak a gép memóriájában létezik absztrakt formában, a képernyőre mindig csak azt a részt rendereljük amit a játékos lát. Miért is izzasztanánk a gépet hogy olyan tereken számoljuk ki a fény útját (ezek a számítások rendkívül erőforrás igényesek) amit nem lát senki. Tehát szinte adja magát a dolog. Ezzel a módszerrel rengeteg erőforrást spórolhatunk. Kvázi a világegyetem végtelenjének szimulációjától eljutottunk pár milliárd egyén érzékszerveinek stimulálásáig, ami tulajdonképpen végtelen nagy megtakarítás és igazából ez az ami elválasztja a lehetetlent a lehetségestől. Ezzel azonban nem vagyunk teljesen készen. A számítási kapacitást már végesre redukáltuk, de még mindig végtelen nagy memória kell a világ tárolásához. Ezt is valami trükkel végessé kellene redukálni. Az én trükköm erre, hogy csak azt tároljuk, amire valaki emlékszik. Amire nem emlékszik senki azt felesleges tárolni, hiszen az ilyen dolgok senkinek nem fognak hiányozni. Bármilyen trükkös gondolatkísérletet is eszeljünk ki egy ilyen világban, nem fogjuk tudni kimutatni, hogy nem a valóságban vagyunk. Mindezt persze kicsit jobban kifejtettem a bekezdés elején belinkelt bejegyzésben. Persze át kell lendülni pár kisebb nehézségen. Például hogy a virtuális valóságot fenntartó gép miképp lesz képes olvasni az emlékeinket, de ez a kérdés is szertefoszlik, ha mondjuk mi magunk is csak a szimuláció részei vagyunk, vagy éppen tápoldatban lebegő agyaink bonyolult összedrótozása képezi a számítógépet magát. Ez utóbbi esetben a virtuális valóság egyfajta kollektív álom, melyet a semmiben lebegő tudatok által alkotott szupertudat álmodik. Direkt próbáltam ilyen misztikusan megfogalmazni a lényeget, hogy ezzel eltávolodjak kicsit a virtuális valóságtól és rámutassak arra, hogy ez egy általános egyén központú modell, aminek a lényege, hogy a valóság amiben élünk, nem a végső objektív valóság. Aki hozzám hasonlóan materialista beállítottságú, az képzelhet ide folyadékban úszó agyakat, drótokat és szuperszámítógépet, de akinek úgy teszik, elképzelheti a semmiben lebegő lelkeket, akik a végtelen reinkarnációs körforgás részei, a szuperszámítógpet pedig behelyettesítheti Istennel. Tulajdonképpen lényegtelen, hogy mi van odakint, hogy mi a végső objektív valóság, mivel az számunkra nem megtapasztalható, így nekünk csak a szimulált valóság valóságos. És hogy hogyan jön mindez az időutazáshoz? Egy ilyen világban (és a mi világunk miért ne lehetne ilyen világ) az idő egészen különleges értelmet kap. Emlékezzünk csak, a múlt itt az, amire emlékszünk, a jövő pedig az, amit megfigyeléseink által teremtünk. Ha a múlt egy darabjára már senki nem emlékszik, az nyomtalanul eltűnik mint ha soha nem létezett volna. Igazából maga a múlt itt nem más, mint az emlékeink összessége, ami alapján megteremtjük (vagy megteremti számunkra a szuperszámítógép) a jelenen keresztül jövőt. Ez adja a kezünkbe a kulcsot az időutazás egy új fajtájához, amihez igazából még csak időgépre sincs szükségünk. Ha ugyanis egy ilyen rendszerben képesek vagyunk arra, hogy globálisan megváltoztassuk az emlékeket, azzal magát a múltat változtatjuk meg, ami aztán kihatással lesz a jövőre, ráadásul mindezt paradoxonoktól mentesen. Persze itt is megvan az esély arra, hogy kiiktatjuk magukat mint ha soha nem léteztünk volna, de itt ez nem okoz paradoxont, egyszerűen töröl minket a szuperszámítógép. Szar ügy. Ilyen időutazást láthattunk például a Pillangóhatás c. filmben. De vajon mennyire nehéz konzisztensen megváltoztatni egy egész közösség globális emlékeit? Ez egy elég bonyolult kérdés. Ha mindannyian szimulációk vagyunk, akkor a szuperszámítógépnek teljes hozzáférése van az emlékeinkhez. Talán ha megkérjük, hajlandó kicsit átvariálni azokat. Ezzel is lehet kicsit trükközni. Például megváltoztatunk egy mozzanatot, és elkezdjük azt terjeszteni az agyak szimulációit összekötő globális asszociációs hálón keresztül. Itt az inkonzisztenciát maga a szimulált agy fogja jelezni, és ez alapján végrehajtható a változtatás, ami ugyancsak továbbgyűrűzik. Így amolyan láncreakció szerűen teremtődik újra a múlt az egyes szimulált agyakban. Kicsit furcsa dolog programozóként egy szimulált valóság programozásán gondolkodni, de valami hasonló mechanizmust tudnék elképzelni. Talán akkor sem sokkal másabb a helyzet, ha nincs is szuperszámítógép, csak az agyak hálózata. Ki tudja miként működik egy eggyé összedrótozott tudat. Talán saját maga önműködően kigyomlálná ezeket az inkonzisztenciákat, valahogy úgy, mikor valami traumát valami más képzeletbeli dologgal leplez. Erről már tényleg nagyon nehéz bármit is mondani.

Ami a lényeg, hogy szerettem volna valami merőben eltérőt mutatni, ami nem a szokásos unalmas Einsteini időgép. Valamit, ami teljesen más értelmezését adja az időutazásnak, ami megmutatja, hogy milyen sokféleképpen meg lehet közelíteni egy kérdést és akár magát a világot, vagy a valósághoz való viszonyunkat. Aki pedig eztán időutazásra adná a fejét, annak azt tanácsolnám, hogy meditáljon, hátha működik. De vigyázzunk, mert az időutazás mindenképp VESZÉLYES!

Hogyan népesíthetjük be a világegyetemet ?!

Stephen Hawking Univerzumának utolsó részében arról beszélt a tudós, hogy előbb vagy utóbb csillagközi fajjá kell válnunk. Ha más nem, azért, mert Napunk más csillagokhoz hasonlóan idővel elpusztul. Azért megijedni nem kell, addig van még pár milliárd évünk. De ezen kívül is van pár ok amiért elképzelhető, hogy el kell majd hagynunk a bolygót. De ha még meg is ússzuk az összes lehetséges apokalipszist, akkor is érdemes lehet meglátogatni más naprendszereket, akár csak kíváncsiságból is. Van azonban egy kicsit sem elhanyagolható probléma ezzel az egésszel. Einstein óta úgy tudjuk, hogy a világegyetemben a lehetséges legnagyobb sebesség a fény sebessége, ami kb. 300 000 km másodpercenként. Ha Einsteinnek igaza van (márpedig eddig úgy tűnik igaza van), akkor ennél gyorsabban semmi nem haladhat. Vannak elméletek arra vonatkozóan, hogy hogy lehetne kitrükközni ezt a sebességhatárt (pl. féreglyukak, térhajtómű, stb.), de ezek mindegyike az "elvileg nem zárja ki semmi" kategóriába esik és hiányzik hozzá valami olyan aminek eddig nyomát sem találtuk. Szóval mindent összevetve nagyon is elképzelhető az, hogy a természet tényleg ennyire szigorú a sebességkorlátozást illetően és soha nem leszünk képesek ennél gyorsabb utazásra.

De meddig tartana így eljutni a legközelebbi lakható bolygóig? A becslések szerint optimális esetben akár 10-20 fényévre is találhatunk lakható bolygókat. Ez azt jelenti, hogy legjobb esetben (a fény sebességével utazva) 10-20 év alatt oda is érhetünk. Csakhogy a fény sebességét elméletileg nem érhetjük el és megközelíteni sem olyan egyszerű feladat. Az a gond, hogy Einstein speciális relativitáselmélete óta tudjuk, hogy egy tárgy minél gyorsabb, annál nagyobb lesz ezzel a tömege is. Ez azt jelenti, hogy minél nagyobb a sebessége, annál több energia kell a gyorsításához. A dolog nem lineáris, ezért itt a földön ezt nem vesszük észre. Teljesen természetesnek vesszük, hogy ha az autóban egyenletesen nyomjuk a gázt (ugyanannyi energiát fektetünk be), akkor az autó egyenletesen gyorsul. A fény sebességének közelében ez máshogy működik. Egy adott sebesség után például már kétszer annyi energia kellhet egy ici-pici gyorsulás eléréséhez. A fény sebességének eléréséhez már végtelen mennyiségű energia kellene, ezért soha nem is érhetjük el azt. A fénynek csak azért sikerül ez, mert neki nincs tömege. A fény sebességének megközelítéséhez tehát hatalmas energia kell, és minél nagyobb a gyorsítandó tárgy, annál több. És hát egy 10-20 évig tartó utazásra azért rendesen be kell rendezkedni. Kell élelem, levegő, élettér az embereknek, stb. Ahhoz, hogy ilyen sokáig életben maradhassunk az űrben egy egész kis ökoszisztémát kellene magunkkal cipelni. Ez pedig egy hatalmas űrhajót jelent, aminek a gyorsításához még hatalmasabb energia kell. Így vagy megelégszünk kisebb sebességgel és életeken át utazunk, vagy valami irdatlan mennyiségű energiára lesz szükségünk a kellő sebesség eléréséhez. Talán egyszer képesek leszünk ilyen önálló ökoszisztémával rendelkező hatalmas űrhajókat építeni amikkel valamikor elérhetjük majd a legközelebbi lakható bolygókat és ott kolóniákat hozhatunk létre. Van azonban egy másik alternatíva is. Úgy gondolom, hogy a hatékony űrutazás megvalósításához el kell majd dobnunk a testünket.

A jövőben talán már képesek leszünk arra, hogy agyunkat és ezzel együtt tulajdonképpen teljes önmagunkat lemásoljuk, majd az agy működését szimulálva egy gépben éljünk tovább. Valószínűleg messze van még az idő, amikor erre képesek leszünk, de igazából egyelőre nem ismerünk olyan természeti törvényt, ami ezt kizárná. Talán csak pár száz év (vagy még kevesebb), és képesek leszünk rá, hogy tudatunkat új, jobb testbe költöztessünk. Egy robotnak nincs szüksége levegőre, nincs szüksége élelemre és tetszés szerint ki/be kapcsolható, ellentétben biológiai testünkkel amit maximum hibernálni lehetne (ami egyáltalán nem biztos, hogy kivitelezhető). Az utazók tudatának lenyomatai kis helyen elférnének és elég lenne magunkkal vinni pár testet. A többi testet elég lenne a bolygóra megérkezve előállítani az ott talált nyersanyagokból. Egy ilyen űrhajót talán kevesebb energiával nagyobb sebességre gyorsíthatnánk, így gyorsabban elérve a célállomást, de ebben az esetben az utazás idejének nincs olyan nagy jelentősége. Az utazók csak a megérkezést követően, új testüket megkapva térnének magukhoz. Számukra az utazás csupán egy pillanat lenne. Az előző percben még épp csak befeküdtek a scannerbe, a következő pillanatban pedig már az idegen bolygón kelnek fel. Számukra olyan mint ha teleportáltak volna. Az pedig már szinte mellékes, hogy eközben "odakint" akár évszázadok is eltelhettek.

Próbáltam elképzelni, hogy hogyan nézne ki egy ilyen űrutazás. Kezdjük az agy scannelésénél. Nem tudom, hogy a jövőben milyen agyi képalkotó eljárások lesznek, de elképzelhető, hogy soha nem leszünk képesek olyan mértékben belelátni az agyba amire szükség van, a nélkül, hogy "szétszednénk" azt. A legrosszabb (de lehet, hogy az egyetlen) lehetőség az, ha konzerváljuk az agyat, majd nagyon vékony szeletekre vágjuk és így tapogatjuk le a neurális kapcsolatokat. Egy ilyen eljárás szükségszerűen a páciens halálával jár, vagy eleve közvetlenül csak a halála után végezhető el. Kicsit morbid elképzelni ahogyan a NASA tudósai kezüket tördelve várják, hogy végre meghaljanak az űrhajósaik. Kicsit "jobb" a helyzet, ha eleve azért indulunk útnak, hogy megmeneküljünk az apokalipszis elől amiben úgyis mindannyian elpusztulnánk. Így ez a fajta öngyilkosság egyben egy új élet reménye is az amúgy reménytelen helyzetben. Az is lehet, hogy a jövő űrhajósai már köztünk vannak. Noha az eljárásra még jó eséllyel kell várnunk legalább 100 évet, az agyát már most is bárki lefagyaszthatja jó pénzért. Az ilyen tárolt agyat aztán később ha már elég fejlett a technológia, bescannelhetik, és indulhat a túra az új világ felé.

Tegyük fel, hogy a scannelés sikeresen megtörtént. A következő lépés egy számítógép, ami képes az agyat szimulálni. Ha Moore törvénye (a számítógépek teljesítménye kb. 1,5 évente duplázódik) képes tartani magát akkor mindez csak idő kérdése. Ráadásul még talán trükközhetünk is kicsit az algoritmussal. Ha egy adott agyi folyamatban bizonyos neuronok és kapcsolatok nem vesznek részt, akkor azokat adott pillanatban nem kell szimulálni. A tudatlenyomatok halmazát talán lehet tömöríteni, ahogyan most is betömörítjük a digitális tartalmat, stb. Nehéz bármit is mondani egy technológiáról, ami jó eséllyel csak több száz év múlva fog létezni, de könnyen lehetséges, hogy találunk módot arra, hogy nagyon hatékonyan tároljuk a tudatot és szimuláljuk az agy működését.

Ami még érdekes az a meghajtás. A legtöbb meghajtási módszerrel az a baj, hogy magunkkal kell vinni az üzemanyagot ami az űrhajó tömegét növeli. Minél nagyobb a tömeg annál több üzemanyag kell, amitől még nagyobb lesz a tömeg, és ez egy ördögi kör. Létezhetnek persze nagyon hatékony üzemanyagok. Ezek közül a legjobb az antianyag. Anyag és antianyag találkozásakor azok teljesen megsemmisítik egymást, így az üzemanyag 100%-ban energiává alakul. Ennél hatékonyabb üzemanyagot egyelőre nem nagyon ismerünk. Az vele a gond, hogy antianyag nem nagyon fordul elő a természetben az előállítása pedig rengeteg energiába kerül. Jelenleg maximum pár gramm előállítására vagyunk képesek ami egy csillagközi utazáshoz elég kevés. Egy alternatív megoldás ha nem viszünk magunkkal üzemanyagot és abból próbálunk legtöbbet kihozni, ami eleve adott. Az ilyen meghajtások közül számomra a napvitorla a legszimpatikusabb. A napvitorla működése a hajók vitorlájához hasonló, csak itt a szél helyett a fény biztosítja a kellő energiát. A fény részecskéi más részecskékhez hasonlóan képesek nyomást kifejteni a tárgyakra. A napvitorla tehát egy hatalmas tükröződő felület, amit egy csillag felé fordítva az abból kiáramló fotonok tolnak. Emellett kihasználhatjuk az egyes égitestek gravitációs terét. Ha megfelelő módon közelítünk meg egy égitestet, annak gravitációjából némi plusz energiához juthatunk. Ez a parittya elv. Például a Voyager űrszonda ennek segítségével haladt, és jutott ki a naprendszerből. Ezen kívül még megpróbálhatunk üzemanyagot összeszedni az űrből, és mivel ugye jó esetben nem lassít semmi, ezért nagyon fontos, hogy milyen kezdősebességgel tudnunk nekivágni az útnak. Talán valami nukleáris vagy fúziós hajtóművel jól meg lehetne indítani egy ilyen hajót, aztán a fentiek kombinációjával lehetne tovább gyorsítani, illetve a cél közelében lassítani a hajót.

Az írás végére maradt egy korántsem elhanyagolható tény. Akárhogy is legyen, ha Einsteinnek igaza volt, és a fény sebessége valóban megkerülhetetlen határsebesség, akkor bármelyik eset is valósul meg, az utazás nagyon hosszú ideig fog tartani, és nagyon magányos küldetés lesz. Az út elenyésző részének megtétele után már a legénység elveszíti a kapcsolatot a földdel, de ha találunk is valami módot a kommunikációra, a célállomásról küldött üzenet csak hosszú évek múltán éri el a földet. A visszatérés is igen kétséges. Egyfelől kérdéses, hogy hogy fogják megindítani az űrhajót visszafelé, másfelől mire az űrhajó visszaérne, a földön már sok 10 (de inkább sok 100) év eltelt. Talán mire egy ilyen hajó visszatér, már nem is találna semmit a földön. Ha ilyen nagy utazásra adjuk a fejünket, az jó eséllyel egy irányú út lesz.

Összegezve tehát úgy gondolom, hogy a jövő űrhajósai jó eséllyel nem emberek, hanem robotok lesznek. Persze ezek a robotok valahol mégiscsak emberek, csak egy újabb, jobb, célnak jobban megfelelő testben. Ebben a jövőben a csillaghajók egyáltalán nem hasonlítanak a Star Trek Eneterprise-ához, inkább hatalmas szuperszámítógépeket képzelek méghatalmasabb napvitorlákkal, és napelemekkel, amik a rendszert működtetik. És ez felvet egy újabb lehetőséget. Ha képesek vagyunk olyan szuperszámítógépet építeni, ami szimulálja az agy működését, akkor szükségünk lesz egyáltalán testre, vagy lakható bolygókra? Amennyiben képesek vagyunk szimulálni az agy működését, azzal egyben képesek lehetünk szimulálni egy egész világ működését, mindössze egyfajta kollektív álomban kell tartani a legénységet. Egy ilyen űrhajó számára nem kell több csak fény. Minden rendszert lekapcsolva sodródik az űrben, és ha egy csillag közelébe él, elindítja a szimulációt, ha gond van (pl. robbanni készül a csillag), akkor odébb áll. A "bent élők" mindebből semmit nem vesznek észre, mivel kikapcsolt állapotban számukra nem telik az idő. Egy ilyen rendszerben kihúzhatjuk az univerzum pusztulásáig. Talán majd egyszer így fognak kinézni Noé posztapokaliptikus bárkái ...

Ingyen energia

Egy időben nagyon érdekelt az ingyen energia gondolata. Beleástam magam az összes számomra elérhető "örökmozgós szakirodalomba", de a dolog nem igazán volt meggyőző. Pedig ahhoz, hogy ingyen energiához jussunk, teljesen felesleges bármilyen misztikus örökmozgó. Valahol olvastam, hogy az egy nap alatt földet érő napsugárzás (olvastam ugyanezt 1 órával is) elég lenne arra, hogy egy évig fedezze az emberiség energiaszükségletét. Az ingyen energia tehát ott van, és mindig is ott volt a Nap sugárzásnak formájában. A Nap a föld "motorja", hisz valójában minden energiánk (az atomenergiát leszámítva) közvetett, vagy közvetlen módon a Napból származik. A Nap mozgatja a folyókat, neki köszönhetjük az időjárást, a növények a Nap energiáját hasznosítva képesek élni, az állatok pedig a növények elfogyasztásával jutnak hozzá a konzervált energiához. De a nap energiáját konzerválja a szén, a kőolaj, és a földgáz is. Energiánk tehát szinte korlátlan mértékben van, ahogy mindig is volt. A kérdés, hogy miképp tudjuk felhasználni. A Nap energiájának jelenleg legoptimálisabb, mindeni számára elérhető módja a napelem. A jelenlegi napelemek olyan 12%-os hatásfokon működnek, de sikerült már 40% feletti hatásfokot is elérni, sőt, nemrég olvastam 80%-os hatásfokú kombinált erőműről is. Valójában a hatásfok nem olyan kardinális kérdés, mivel a napelem teljesítményét napelem táblákban mérik. Tehát 2 napelem tábla 2x annyi energiát termel. Így ha növeljük a hatásfokot, az mindössze azt jelenti, hogy kisebb területen tudunk energiát termelni, vagy olcsóbban tudjuk előállítani a napelem táblát. Ami nagyobb gond, az az energia tárolása, de erre is vannak módszerek. Kis mennyiségben ugye tárolhatjuk az energiát akkumulátorokban, de ez nem túl hatékony. Amikor nagyobb mennyiségű energiáról van szó, akkor már trükkösebb módszerekre van szükség. Az egyik lehetőség például, hogy az árammal vizet szivattyúznak egy tárolóba, és így kvázi a víz potenciális energiájában tárolódik a megtermelt áram. Mikor energiára van szükségünk, akkor leeresztjük a tároló tartalmát, és ezzel egy generátort meghajtva nyerhetjük vissza a tárolt áramot. Persze ezeknek a módszereknek is van valamilyen (jelenleg nem annyira jó) hatásfoka, tehát itt is veszítünk energiát. Ezen a területen azért van még hová fejlődni, de azért a meglévő megoldások sem annyira rosszak. Ami a lényeg, hogy ingyen energia van dögivel.

Ha pedig energia van, akkor minden van. Képzeljünk el egy világot, ahol minden háztetőt napelemek fednek, a megtermelt áramot az emberek folyamatosan visszatáplálják az "országos tárolórendszerbe", amit az állam tart fenn, mivel az "ingyen energia mindenkinek állampolgári joga". De akár el tudnék képzelni egy nagy közös európai tároló és generátor hálózatot is, aminek részei még szélenergia farmok, stb. Mindenki annyit tol be, amennyit tud, és annyit vesz ki, amennyire szüksége van. Senkinek nem kell fukarkodnia, hiszen az energia ingyen van. Az út mentén ingyenes töltő állomások, ahol bárki ingyen feltöltheti az elektromos autóját. Nincsenek benzinkutak, nincsenek erőművek, füstölő kémények, nincs szmog. A gazdaságokban emberek helyett robotok dolgoznak, amiket az ingyen energia hajt. Ők vetik el a búzát, aratják le, ők készítik a kenyeret, amit aztán önjáró szállító autók hordanak el a boltba, vagy akár egyenesen a vásárlóhoz. De robotok építik a házainkat is. Tulajdonképpen fedezik minden alapszükségletünket, teljesen ingyen.

Túl sci-finek tűnik? Pedig valójában nem az, még a legutópisztikusabb része sem. A Google önjáró autói már tulajdonképpen készen vannak, elektromos autókat is lehet már kereskedelmi forgalomban kapni. A robotizált gazdaság sem tűnik megoldhatatlan problémának a jelen kor technológiájával. De mi a helyzet az ingyen energiával, merthogy végül is ez a bejegyzés témája? Próbáltam kicsit utánajárni a dolgoknak. Elméletileg egy normál családi ház gáz/villany szükségletét, amit olyan 50 000 Ft-ra lehet saccolni, egy 3 millió Ft-ból kiépített napelem rendszer fedezné. Ha ezt a 3 millió Ft-ot lakásfelújítási hitelként felveszi az ember 20 évre, akkor kb. havi 20 000 Ft-ot kell fizetnie, ami havi 30 000 Ft megtakarítás. De mondjuk azt, hogy ez egy optimista becslés, és a valódi költség 5 millió Ft. Még akkor is 10 000 Ft pluszban vagyunk havonta. De legyen az egész nullában. Ebben az esetben is 20 évig semmi plusz költségünk nincsen, csak energia számlák helyett a törlesztő részletet fizetjük. Még ebben az esetben is 20 év után a napelem panelek élettartamának végéig ingyen van az energia. De az állam is sokat segíthetne az ügy előre mozdításában. Például elengedhetné a napelem rendszer teljes áfáját. Ez jelenleg 27%, ami már 3 millió Ft-nál is majdnem 1 millió megtakarítás. Akárhogyis számolom, nem igazán tudom minuszosra kihozni. Tehát vagy hatalmasat lódítanak a napelemes cégek, vagy én hagytam ki valamit a számításból, vagy egészen egyszerűen az emberek viselkedése irracionális, mert többet fizetnek, mint kellene. Sőt, egy olyan dologért fizetnek súlyos pénzeket, ami végső soron ingyen van.

A kérdés már csak az, hogy miért nem erre megy a világ? Miért kell fizetnünk az energiáért, miért fizetünk benzinért az autóba, miért kerül pénzbe az étel? Az alapszükségleteink szinte ingyen kielégíthetőek lennének, így dolgoznunk sem lenne kötelező. Ezzel szemben semmi törekvést nem látni arra, hogy az emberek ily módon önfenntartóak legyenek. Vannak helyette mesterségesen nyomott árak (rezsicsökkentés), és most készülünk aláírni egy szerződést, amivel minden magyar állampolgárt arra köteleznének, hogy még évekig fizessen az atomenergiáért. Nem vagyok szakértője a területnek, így jó esély van arra, hogy a fenti koncepció hibás. De ha mégsem, akkor valami nagy baj van a világgal.

Feltétel nélküli alapjövedelem (én így csinálnám)

Nemrégiben bejárta a magyar sajtót egy elsőre meglehetősen vadnak tűnő kezdeményezés, amely a LÉT nevet kapta. A kezdeményezés lényege, hogy minden magyar állampolgár alanyi jogon kapjon 50 000 Ft-ot az államtól. A gyermekek 25 000-et, míg a terhes kismamák 75 000 Ft-ot. Habár az ötlet elég vadnak tűnik, egyáltalán nem újkeletű. A feltétel nélküli alapjövedelem gondolata már sokszor, sok formában felütötte a fejét. Egy időben nekem is megfordult a fejemben egy ilyen rendszer gondolata, bár nálam a Zeitgeist Addandum, azon belül is a Venus Project ötlete szolgáltatta az alapot. Hogy ez a két dolog hogy ér össze, az majd a bejegyzés végére kiderül, de hogy ne szaladjunk előre, írnék pár gondolatot a LÉT-ről.

A LÉT kezdeményezés

Szóval ahogy már említettem, a LÉT lényege hogy mindenkinek alanyi jogon járjon pénz az államtól. Amikor valaki ilyet olvas, valószínűleg a kommunizmus eszméje ugrik be neki először, és úgy vélem, ez egyben az első számú ok, amiért az emberek egy jó része eleve negatívan viszonyul a gondolathoz. Pedig itt kommunizmusról szó sincs. Az alapjövedelem gondolata sokkal inkább tekinthető a szociális rendszer újragondolásának. A fejlett társadalmak most is rendelkeznek valamilyen szociális rendszerrel. Az állam adó formájában összegyűjti a pénzt, amit aztán valamilyen elvek szerint újra szétoszt az emberek között, például segélyek, családi pótlék, és hasonlók formájában. A LÉT ezzel szemben ennek a rendszernek egy végtelenül leegyszerűsített formája. Itt az összegyűlt pénzt egyszerűen egyenlően szétdobják az emberek közt megkülönböztetés nélkül. Így például nincs probléma abból, hogy az adott állampolgár jogosan, vagy jogtalanul kapja a juttatást, és bürokratikus elosztó rendszer is feleslegessé válik. Egyszerűen havonta ki kell utalni mindenkinek a pénzt. De miért is jó ez? Az elsődleges alapgondolat talán az erkölcsi indíttatás. Az, hogy minden embernek alanyi jogon járjon a méltóságteljes élet, ne legyenek éhezők, mindenkinek legyen fedél a feje felett, ne legyenek mély szegénységben élők. Ez legyen tehát az alap minden állampolgár számára. Szép gondolat, de vajon van ennek realitása? Itt azért már megoszlanak a vélemények. A LÉT támogatói szerint ez a költségvetésből összehozható, ha ezzel egy időben megszüntetünk más támogatásokat, segélyeket, faragunk a járulékos költségekből, stb. Tehát a jelenlegi rendszer átszervezésével a LÉT (majdnem) megvalósítható. Azért csak majdnem, mert azért az optimista számítások esetén is egy pár száz milliárd hiányzik, ami azért nem olyan kis pénz. És ha ez mindenkinek ingyen jár, ki fog dolgozni? Ez is egy jó kérdés, amire sokan sokféleképpen válaszolnak, de azért mindenképp ott van az a scenario, hogy az emberek tömegesen hagyják ott az utált munkákat, ami komoly problémákat okozhat a rendszerben. Szóval az én személyes véleményem az, hogy az alapötlet jó, de nem a LÉT az optimális megoldás a problémára.

Alapjövedelem, ahogy én csinálnám

Nos, a LÉT-nek mint koncepciónak szerintem a legnagyobb problémája, hogy pénzt juttat az emberekhez, amit azok bármire fordíthatnak, így nem a valódi problémát célozza meg. Ha valaki úgy dönt, akár hónap elején el is ihatja, vagy kártyázhatja a pénzét, így változatlanul az utcára kényszerül. Vagy csak egyszerűen rosszul osztja be, így képtelen lesz jól kijönni a megkapott juttatásból. Ha az alapvető feltételek megteremtése a célunk, akkor az alapvető feltételekre összpontosítva kellene koncentrálni az alapjövedelmet is. Éppen ezért én pénz helyett utalványt, vagy akár valamiféle külön valutát adnék az emberek kezébe. Ezt akár ugyanúgy mágneskártyán kaphatnák meg, mint a fizetésüket, amivel aztán a boltban fizethetnek. Ezt az alapjövedelmet azonban csak az alapszükségletekre lehetne elkölteni. Ételre, rezsire, lakhatásra, esetleg olyan kivételekkel, mint az alap internet kapcsolat, tankönyvek, stb., ami nem fizikai alapszükséglet, de a mai világban szinte nélkülözhetetlen, így az alapvető szükségletekhez sorolhatjuk, mivel e nélkül az ember jelentős hátrányokat szenved. E mellett költhetnénk belőle megújuló energiák felhasználását segítő fejlesztésekre (pl. napelem, napkollektor a házra, stb.), ami tulajdonképpen besorolható a rezsi kategóriába, vagy lakás törlesztő részletre (ez pedig a lakhatás kategória). Az alapjövedelem értékét akár azzal is növelhetné az állam, hogy az így vásárolt termékere nem számol fel áfát. És hogy miért jobb ez mint a LÉT modellje? Egyfelől a pénz így tényleg arra fordítódik, amire szánják, másfelől nem veszíti az értelmét a munka, hiszen a luxusra, a szórakozásra így is elő kellene teremteni a pénzt. Ugyanakkor megszüntetné a nincstelenséget, kihúzná a gödörből a mély szegénységben élőket, és ha kombináljuk az áfamentes termékekkel, akkor talán kevesebb pénzből is biztosítani lehetne a szükséges alapot, így reálisabban ki lehetne gazdálkodni a költségvetésből. Mivel így a munka, a pénzköltés (áfa bevétel), és úgy általában bármilyen adóbevétel a luxushoz kötődne, ezért nagyon leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy a luxuskiadások fedeznék az alapjövedelmet. Nekem erről informatikusként a webes szolgáltatások általános modellje jut az eszembe, ahol az alapszolgáltatás (vagy szoftver) mindenki számára ingyenes, és csak a prémium szolgáltatásokért kérnek pénzt, ebből fedezve a teljes működést.

Hogy jön mindehhez a Venus Project?

A Venus Project egy utópia. A project kiötlői azt hangoztatják, hogy technológiára és megújuló erőforrásokra építve alapvetően minden szükségletünk fedezhető lenne teljesen ingyen. Szükségtelenné válna a munka, és akár a pénz fogalma is. Mikor azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon működne-e egy ilyen világ, hogy mivel lehetne vajon motiválni azokat az embereket, akikre a működéshez szükség van, stb. akkor jutott eszembe a fenti modell. Tehát hogy egy ilyen utópisztikus világban is, a mellett, hogy az állam minden embernek biztosítja azt, amire szüksége van, azért szükséges lenne valamiféle pénz fogalom, amiért érdemes dolgozni. A fent leírt modell is valami hasonlót valósítana meg. Azt is gondolom, hogy a technológia fejlődése előrébb mozdíthatná egy ilyen fajta alapjövedelem ügyét, hiszen ha a technológiának köszönhetően olcsóbb energiát (pl. hatékony napelemek), olcsóbb élelmiszereket (pl. robotizált termelés), olcsóbb lakhatást (pl. 3D nyomtatással előállított olcsó házak), stb. tudunk biztosítani, úgy kevesebb pénzt kell az államnak alapjövedelemre fordítania, hiszen kevesebbe kerülne az alapvető, jó életszínvonal biztosítása az emberek számára. De ugyanígy szerintem sokat lehetne spórolni azzal is, ha eltüntetnénk a termelő és a fogyasztó közötti kereskedői láncot. Aki megtermeli az adott élelmiszert (legyen az cég, vagy Józsi bácsi a szomszédból) az közvetlenül árulhatná azt mondjuk a weben. Az emberek pedig otthonról ülve bevásárolhatnának. A napi rendelést futárok hordanák ki összesítve. Így egyfelől nem rakódna rá a termékre a kereskedők haszna, másfelől a szállítások összesítése és az optimális útvonal megválasztása miatt a szétoszló szállítási költség egy főre jutó része minimális lenne. De akinek úgy kényelmesebb, el is sétálhatna a legközelebbi boltba, vagy piacra, hogy kedvére válogasson. Ezt csak egy példának szerettem volna felhozni a technológia és az olcsóbb élet kapcsolatára. De mindennek a fordítottja is igaz. Tehát ha az emberek pénzt kapnak arra, hogy bizonyos területen elköltsék azt, azzal ösztönözhetik az adott területhez kapcsolódó technológia fejlődését. Jelenleg a napelem rendszerek megtérülése olyan 10 év körüli. Ezután a 10 év után gyakorlatilag ingyen van az áram, de a napelemek amortizációját beszámolva azt szokták mondani, hogy minimum olyan 20 évre lehet velük számolni. Alapvetően tehát megéri napelemet tetetni a tetőre, de az emberek nagy részének nincs arra pénze, hogy ezt meglépje. Ha az alapjövedelmet lehetne arra használni, hogy abból az emberek napelem rendszert vegyenek hitelre, akkor a megnövekedett igényeknek köszönhetően nagy lökést kaphatna a terület, ami előremozdíthatná a technológia fejlődését. De igaz lehet ez házi víztisztító rendszerekre is, amivel olcsóbb az ivóvíz előállítása, stb. Ez mind a rezsi kategória, és mivel ennek fedezéséről van szó, költhetnénk rá az alapjövedelemből. Tehát egyfelől a technológia fejlődése egyre könnyebbé tehetné a szükséges alapjövedelem kitermelését, másfelől az alapjövedelem elköltésének célzott módja lökést adhatna az azt szolgáló technológiák fejlődésének. Tulajdonképpen ezzel a célzott alapjövedelemmel a szociális rendszer egyszerűsítése mellett eszközt is kapna az állam arra, hogy bizonyos területeket támogasson. A jelenlegi rendszerben ha mondjuk a megújuló energiák felhasználását szeretnék támogatni, akkor elkülönítenek erre egy pénzalapot, amit meg kell pályázni, és akinek sikerül, az olcsóbban juthat mondjuk napelem rendszerhez. Ez egy elbonyolított rendszer. A lehetőséget reklámozni kell, de sokan így sem tudnak róla, bonyolult megpályázni, és az elosztás sem egyenlő, így igazságtalan. E helyett a fenti rendszerben egyszerűen lehetővé kellene tenni, hogy az alapjövedelmet ilyen célra is elkölthessük, így mindenkinek megteremtve a lehetőséget arra, hogy éljen ezzel a támogatással.

És tényleg jó lenne ez nekünk? Nincs ennek negatív hatása a gazdaságra?

Azt gondolom, hogy a fenti modell kiküszöböli azokat a gondokat, amiket a legtöbben az alapjövedelemmel szemben kritikaként felhoznak. Ez a modell nem csökkenti a munkakedvet, egyszerűen csak a munkához való viszonyunk változna meg, mivel az többé nem az életben maradásért való küzdelemről szólna, hanem mindössze a luxus megteremtéséről. Sokan kiléphetnének abból a mókuskerékből, hogy felkelek, elmegyek dolgozni, 8 óra után fáradtan hazaérek, TV, alvás, aztán jöhet a következő nap. E helyett több időnk maradna a gyerekekre, egymásra, a hobbinkra, vagy akár pihenésre, tehát mindarra, ami boldoggá tesz minket. Az egyik szülő akár minden nap otthon maradhatna a gyerekkel tanulni (akár válthatnák egymást), vagy a szülők 4-6 órás munkát vállalhatnának, hogy csak addig dolgozzanak, amíg a srácok is suliban vannak. Ez hosszú távon boldogabb, kiegyensúlyozottabb gyermekeket és embereket jelent, és egészségesebb társadalmat. Ha az emberek nem kényszerből dolgoznak, szabadabban választhatnak a munkahelyek között, jobban megtalálhatják azt, amit szeretnek, fontosabbnak érezhetik magukat, ez pedig szerintem jótékonyan hatna a produktivitásra is. Az emberek egy ilyen biztos háttérrel maguk mögött jobban mernének kockáztatni. Aki eddig nem merte, most létrehozhatná a vállalkozást amiről eddig álmodozott. Indíthat startupot, megpróbálhatja megvalósítani az ötleteit, hiszen ha nem sikerül, nincs veszve semmi. És szerintem pontosan ez a mentalitás, ez a kockázatvállalási kedv az, ami hosszú távon kimutatható gazdasági fejlődéssel járna. A Maslow-piramis jut eszembe erről. Ha az embereknek biztosítjuk az alapvető szükségleteit, csak akkor tudják őket magasabb rendű célok motiválni. Azt gondolom, hogy az alapjövedelem ezt az alapot teremthetné meg, és ezek a magasabb rendű motivációk azok, amik gazdasági fellendülést hozhatnának. Ez az amiért szimpatikus nekem az alapjövedelem gondolata, mert bevezetésével egy boldogabb, kiegyensúlyozottabb, kreatívabb, innovatívabb, tehát összességében sikeresebb társadalom vízióját látom magam előtt. Ha az ember körbenéz a neten, láthatja, hogy sokan kampányolnak a pénzrendszer, és az azzal összefüggő bankrendszer ellen, mintha az valami gonosz dolog lenne. Pedig valójában nem ezzel van problémájuk. A forradalmak sem azért törnek ki, mert a szomszédnak nagyobb az autója, és szebb a háza, hanem azért, mert az embereknek nincs mit enniük. Egy olyan rendszerben, ami az alapszükségleteket alanyi jogon kielégíti, nincs meg ez a frusztráció. A pénz maga nem ördögtől való, de el kellene választani a luxust és az alapszükségletek kielégítését. Talán ebben fogalmazható meg legegyszerűbben a fentiek filozófiája. Nem vagyok sem szociológus, sem pszichológus, sem közgazdász, sem politikus, és a fenti pár gondolat sem egy kidolgozott modell, de úgy érzem, hogy az alapjövedelem eszméje fölé talán felépíthető lenne egy olyan rendszer, amivel hosszú távon mind az egyén, mind a társadalom egésze jól jár.