Lehet-e emberi agyat építeni tranzisztorokból ?

Nemrég olvastam a Human Brain Project-ről, melynek célja nem kevesebb, mint hogy egy teljes emberi agyat szimuláljanak számítógépek segítségével. Ennek kapcsán úgy gondoltam, leírom saját gondolataimat a témában. Az agykutatás és a mesterséges intelligencia rendkívül szerteágazó tudományterületek. Az ezzel kapcsolatos tudásanyag több száz könyvet is kitesz, mégis úgy gondolom, hogy a lényeget talán össze lehet foglalni egy ilyen blogbejegyzésben is.

De egyáltalán miért akarunk mi agyat szimulálni, mi értelme mindennek? Habár sok száz indokot fel lehetne sorolni, én mégis úgy gondolom, hogy egy ilyen kísérlet legfontosabb eredménye a dolog filozófiai vonatkozása. Ha ugyanis bebizonyosodik, hogy az agy tökéletesen szimulálható számítógéppel, az egyben azt is jelenti, hogy az agy maga is pusztán organikus számítógép. Ha pedig így van, akkor nincs szükség semmiféle misztikus "tudatra", vagy "lélekre" a működéséhez. A fizikai testen túli "lélek" alapvető építőköve minden vallásnak, így ha ezt a követ kirántjuk, úgy alapjaiban dől össze minden erre építő világnézet. Ha figyelmesen körbenézünk a világban, azt találjuk, hogy a vallás alapvető fontosságú a világ történéseinek alakulásában. A társadalmi berendezkedés, az erkölcsi normák, a háborúk nagy része, és még nagyon sok minden a vallásból indul ki. Sokszor észrevétlenül ugyan, de az életünk és történelmünk részét képezi akár hisz valamiben az ember, akár nem. Ha azonban bebizonyosodik, hogy az ember "csupán gép", úgy az egész értelmét veszti. Habár a természettudományos álláspont már régóta az, hogy az emberi agy valójában csak organikus számítógép, valójában ez a meccs még koránt sincs lejátszva. Jelenleg nincs elég tudásunk ahhoz, hogy minden kétséget kizáró módon cáfoljuk a vallások által képviselt világnézetet. Ez tehát az egyik dolog, amire választ adhat egy ilyen kutatás. Elképzelhető, hogy a kutatás pont arra fog rámutatni, hogy az emberi agy nem modellezhető számítógéppel, ami akár érv is lehet a fizikain túli tudat létezése mellet, de legalábbis fenntartja annak lehetőségét. Ilyen eset például, ha azt találjuk, hogy az agy bármilyen módon történő másolása olyannyira megváltoztatja annak állapotát, hogy a másolat működésképtelenné válik. Igazából ez a jelenség nem ismeretlen a természettudományokban. A kvantumfizikában például van egy olyan törvény (a határozatlansági reláció), mely kimondja, hogy bizonyos pontossággal nem mérhetünk meg bizonyos mennyiségeket. A természet törvényei olyanok, hogy bármilyen kísérletet is eszeljünk ki, a mérés során meg fog változni a mérendő mennyiség, így képtelenek leszünk a pontos mérésre. Éppen ezért nem is lehet pontosan lemásolni egy részecske kvantumállapotát. Talán az agy működésében is van egy ilyen tényező, talán éppen kvantummechanikai effektusok (ennek az iránynak egyik nagy szószólója Roger Penrose), amik megakadályozzák a másolást. A másolhatatlanság és szimulálhatatlanság persze még egyáltalán nem utal egyértelműen valamifajta lélek létezésére, de előfeltétele annak. Az is lehet, hogy tökéletesen képesek leszünk másolni a struktúrát, leképezzük a neuronok vélt működését, és végül az egész konstrukció nem csinál majd semmit, mivel hiányzik majd belőle ez a titokzatos "lélek". Egyelőre semmi nem utal arra, hogy így lenne, de nem vethetjük el ennek a lehetőségét, amíg meg nem bizonyosodtunk az ellenkezőjéről.

A végeredmény szempontjából a legrosszabb eset az, ha a kísérlet folyamán újabb mechanizmusokra derül fény, és arra jövünk rá, hogy az agy modellezése sokkal komolyabb probléma, mint gondoltuk, így jó pár évbe beletelik, míg képesek leszünk rá. Tehát igazából nem kapunk választ a kérdésünkre. Ez is benne van a pakliban, ráadásul szerintem egy elég esélyes lehetőség.

A harmadik, és egyben legérdekesebb lehetőség, hogy sikerül a szimuláció, és bebizonyosodik, hogy az agy számítógép. Ha képesek vagyunk egy ilyen számítógép építésére, az rengeteg lehetőséget rejt magában. Ezáltal jobban megérthetjük az agy működését, vagy kísérleteket végezhetünk a szimuláción. Paradox módon az így szimulált agy pont arra nem alkalmas, amire elsőre gondolnánk, ez pedig a "klasszikus értelemben vett" mesterséges intelligencia létrahozása. Egy ilyen szimulált agy ugyanis minden szempontból úgy működik, mint eredeti megfelelője. Tehát ugyanolyan hibái, késztetései, érzései lesznek, mint a mintául szolgáló embernek. Egyáltalán nem fog gépiesebben, vagy racionálisabban gondolkodni. Egy ilyen mesterséges aggyal felszerelt háztartási robot például egyáltalán nem biztos, hogy feltétel nélkül kiszolgál. Jogokat követel majd magának, mint ahogy egy ember is tenné. Igazából egy így létrehozott mesterséges lény inkább tekinthető embernek, mint robotnak. Talán ha megértjük a rendszer működését, ki tudjuk iktatni az érzelmeket, emberi késztetéseket egy ilyen robotból és ideális szolgákká tehetjük őket. De akárhogy is legyen, nem mehetünk el szó nélkül néhány nagyon fontos kérdés mellett. Egy tökéletesen másolt (nem manipulált) mesterséges aggyal rendelkező gépet megilletnek az emberi jogok? Esetleg egy ilyen aggyal felszerelt robotot is embernek kellene tekintenünk? Ha igen, akkor egyáltalán van jogunk az ő elméjét bármilyen módon manipulálni? Első hallásra furcsának tűnik a kérdés, hogy embernek kell-e tekintenünk egy robotot. Egyesek számára talán egyenesen felháborító maga a kérdésfelvetés is, hogy egy tranzisztorokból összetákolt gép vele egyenrangú partner lenne. Pedig ez egy nagyon is reális probléma. Képzeljük el, hogy képesek vagyunk ilyen szimulált agy létrehozására, így létre tudunk hozni olyan chipeket, amik átveszik pár neuron munkáját. Tegyük fel, hogy implantátumot készítünk ilyen chipekből, mondjuk agyvérzésen átesett emberek számára, akiknek agyában elhalt részek találhatóak. Egyszerűen kivágjuk az elhalt részeket és ilyen neurális chipekkel helyettesítjük, amik átveszik az adott rész feladatait, így teljes életet élhetnek. Tegyük fel, hogy egy ilyen ember agyának bizonyos része elhal, amit ilyen chipekkel pótlunk. Így agya tökéletesen működik, és gondolom senki nem tekintené őt robotnak. Idővel újabb agyvérzésben az agyának újabb része pusztul el, amit újabb chipekkel pótolunk. Ez így megy tovább mindaddig, míg végül a teljes agya kizárólag neurális chipekből áll. Melyik ponton vált ő robottá? Úgy gondolom, hogy a leglogikusabb válasz az, hogy mindig is ember maradt, így megilletik őt az embereknek járó jogok. Nagyon fontos erkölcsi dilemmák ezek, amiket meg kell majd oldanunk, ha képesek leszünk az agyat szimulálni.

Az agy chipekre való lecserélése rengeteg új lehetőséget rejt magában. Gondoljunk csak bele, az ilyen chipek nem öregednek, hiba esetén cserélhetőek, így egy ilyen mesterséges aggyal egy mesterséges testben akár örökké élhetünk. Sőt, ha agyunk csak szimuláció, akkor akár a robot testet is elhagyhatjuk, és generálhatunk magunknak saját szimulált világot. A szimulált valóságról már írtam egy viszonylag részletes bejegyzést. Itt megpróbáltam kiemelni azt, hogy milyen előnyei lennének egy ilyen rendszernek. Az én modellem szűk keresztmetszete az emberi agy volt. Vajon hogyan tudjuk majd összekötni a géppel, miként lehetne megoldani, hogy a valóságot fenntartó gép belelásson az emlékeinkbe? Egy szimulált agy esetén ezek a problémák egyszerűen megoldódnak, hisz a valósággal együtt a gép szimulálja az agyat is. A szimulált valóságról szóló írásomban felvetettem azt is, hogy nem-e lehetséges az, hogy jelenleg is egy ilyen szimulált világban élünk. Ott azt írtam, hogy erről az agy vizsgálatával bizonyosodhatunk meg, hiszen ha mindenkinek létezik valahol a "világon kívül" egy valódi teste, akkor a világon belül nem tudjuk megjósolni, hogy az adott személy adott helyzetben hogy viselkedne. Ha azonban a személy maga is szimulált, akkor már ez a módszer sem működik. Tehát egy ilyen teljesen szimulált világban semmilyen lehetőségünk nincs arra, hogy rájöjjünk, csak szimulációba élünk. Az ilyen szimulált életnek rengeteg előnye lenne az örök életen és a végtelen lehetőségeken (a virtuális valóságban bármi lehetséges) túl is. Képzeljük el, hogy halálunk pillanatában csinálunk egy másolatot agyunk tartalmáról. Ez a másolat (aki valójában mi vagyunk) tovább élhet egy virtuális világban, de akár fel is pakolhatjuk egy űrhajóra, ami évezredekig sodródik az űrben, míg talál magának egy bolygót (vagy akár csak egy helyet az űrben), ahol van elég csillagfény a működéséhez. Ekkor beindítja a szimulációt, és mi éljük életünket, mint ha mi sem történt volna. Így akár túlélhetjük bolygónk pusztulását is úgy, hogy az egészből  tulajdonképpen semmit nem veszünk észre. Mivel kikapcsolt állapotban nem telik számunkra az idő, a mi szemszögünkből csak egy pillanat telik el, miközben a minket szállító eszköz évmilliókig halad az űrben. A biztonság kedvéért akár több példányban is szétküldhetjük magunkat a világba, így nagyobb az esély, hogy valamilyen formában túléljük az utazást. E mellett gépi agyunkat már nem kötik a biológiai korlátok. Továbbfejleszthetjük azt, illetve érvényes lesz rá Moore törvénye. Ahogyan a technológia fejlődik, úgy gondolkodásunk is egyre gyorsabbá válik. Moore törvénye alapján kb. 1-1,5 évente 2x gyorsabbá válna agyunk működése. Így kb. 10 év alatt 1000x-esre gyorsulna gondolkodásunk. Csakhogy így 1 év alatt 1000 évnyit fejlődhetne az emberi technológia, ami talán Moore törvényére is visszahatna. Akárhogy is, ha sikerül elérni ezt a szintet, onnan valami hihetetlen sebességgel fog továbbfejlődni az emberiség. Ezt a pontot hívja Ray Kurzweil szingularitásnak, és erről szól nagy sikerű könyve, a Szingularitás Küszöbén. Kurzweil szerint egyébként 2030-2045 környékén sikerül elérni ezt az emberiségnek. Örök élet, a tér, az idő, a fény sebességéből adódó korlátok legyőzése, paradicsomi élet egy virtuális világban, ami csak a vágyainkat lesi, megoldás minden problémánkra. Ilyen lehetőségeket rejt magában hosszú távon az agy tökéletes szimulációja ...

A bejegyzés további részében arról írnék, hogy miből gondoljuk, hogy az agy szimulálható ilyen módon, és hogy hogyan lehet rendkívül egyszerű áramkörökből olyan bonyolult rendszert felépíteni, mint az emberi agy. Ehhez viszont először próbáljuk pontosan megfogalmazni, hogy mit is szeretnénk. Tekintsük az emberi agyat egy fekete doboznak, aminek bemenetei, kimenetei és állapota van. A bemeneteket a külvilágból vagy testünkből származó ingerek képzik. Amit látunk, hallunk, tapintunk, stb. mind mind az agy bemenetét képezi. Ezeket az információkat agyunk feldolgozza, majd ennek alapján irányítja testünket. A testnek szóló parancsok képezik tehát az agy kimenetét. Agyunk állapotát a benne tárolt emlékek, ösztönök, egyszóval minden tudatos és tudat alatti ismeretünk képezi. Ez tehát az agy absztrakt modellje. Amennyiben tehát a célunk az agy, vagy az agy egy részének modellezése, létre kell hoznunk egy hasonló fekete dobozt ami ugyanazokra a bemenetekre ugyanazokat a kimeneteket szolgáltatja. Ha ez a másik fekete doboz pont ugyanúgy viselkedik, mint az eredeti, akkor attól teljesen megkülönböztethetetlen lesz. Ha valakinek mondjuk eltávolítanánk az agyát, és egy ilyen dobozra cserélnénk, a külső szemlélő semmilyen módon nem tudná eldönteni, hogy az adott személyen operációt hajtottak végre. Elméletileg a személy maga sem venné észre, hogy agya nem az eredeti agy, hanem egy tranzisztorokból összeszerkesztett számítógép. A kérdés tehát az, hogy lehet-e ilyen másolatot készíteni. Habár a hogyanra elég nehéz lenne választ adni (ha tudnánk, már elkészítettük volna a mesterséges agyat), arra válaszolhatunk, hogy elméletben lehetséges-e a dolog. Annyi csak a kérdés, hogy az agy működése determinisztikus-e, és bemeneteinek, kimeneteinek és állapotainak száma véges-e. De mit jelent az, hogy az agy determinisztikus? Ez azt jelenti, hogy adott bemenetre adott állapot esetén minden esetben ugyanazt a kimenetet adja. Amennyiben az agy ilyen, és bemeneteinek, kimeneteinek és állapotainak száma véges, úgy felírhatunk egy nagy táblázatot, ami a bemeneteket és az állapotokat rendeli össze az adott kimenetekkel. Ez a táblázat lehet, hogy hatalmas lenne, az is lehet, hogy ha A4-es papírokra írnánk fel, az beterítené az egész Földet, de a lényeg, hogy véges számú papír elég lenne ahhoz, hogy felírjuk az összes variációt. Ezt a táblázatot egy számítógépbe táplálva aztán elő is állna a hőn áhított fekete doboz. Az ilyen rendszereket egyébként a matematikában véges állapotú automatának, a digitális technikában sorrendi hálózatnak hívjuk. Persze egy ilyen táblázat gépbe táplálása nem a leghatékonyabb módja az agy szimulálásának. Létrehozhatunk algoritmusokat, melyek az adott bemenet és az állapot függvényében kiszámolják a kimenetet. Ha akarunk készíteni egy gépet, ami 1-10-ig képes összeszorozni a számokat, akkor sem egy táblázatot rögzítünk, ami 1-10-ig tartalmazza az összes szám szorzatát, hanem egyszerűen írunk egy programot, ami összeszorozza a két számot. Ez értelemszerűen sokkal tömörebb megoldását adja a problémának. A gond az, hogy annyira még nem sikerült megismernünk az agyat, hogy ilyen algoritmust írjunk, de esetünkben ez annyira nem is lényeges, hiszen mi most csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy elméletben egy emberi agyat fel lehetne-e építeni pusztán tranzisztorokból. Visszatérve tehát az eredeti problémához, ha az agyhoz készíthető ilyen táblázat, ami a bemenetek és állapotok fényében megmondja hogy mi lesz a kimenet, akkor készíthető olyan számítógép, ami annak működését teljes mértékben szimulálja. A kérdés tehát már csak az, hogy az agy véges állapotú és determinisztikus-e?

Kezdjük akkor a véges állapottal. Mivel az agy véges számú agysejtből, véges számú részecskéből áll, ezért azok elrendezése is csak véges értéket vehet fel. Ráadásul ezek közül nagyon sok állapot egymással ekvivalens, tehát a kimenet szempontjából lényegtelen köztük a különbség. Tehát ha egy neuron (agysejt) X féle állapotot vehet fel, akkor lényegtelen, hogy pontosan hogy oszlanak el benne a részecskék. Akárhogy is, ha az agy fizikai objektum (nincs szerepe a működésében semmiféle misztikus tudatnak), akkor állapotainak száma véges. Mi a helyzet a másik kitétellel, a determinizmussal? Az ismert fizikai törvények mind determinisztikusak. Ezt jól tudhatjuk az általános iskolai fizikaórákról, ahol egy adott feladatnak csak egy helyes megoldása lehetett. Ezért tudjuk kiszámolni az eldobott kő röppályáját, vagy a víz felhajtóerejét, stb. mert adott paraméterek esetén a fizikai képletek adott eredményt adnak. Tehát a bemenetek egyértelműen meghatározzák a kimenetet. Valójában egy kivétel azért van ez alól, ez pedig a kvantummechanika. A kvantummechanikai jelenségek esetén nem tudjuk pontosan mi lesz az eredmény, csak valószínűségeket ismerünk. Kérdés viszont, hogy a kvantummechanika mennyire befolyásolja az agy működését? Az elemi részecskék közti kölcsönhatásokat a kvantummechanika szabályozza ugyan, de nagyobb léptékben ezek a hatások kiegyenlítődnek. Gondoljunk például egy mikroprocesszorra, amiben a tranzisztorokat elemi szinten a kvantummechanika működteti, mégis teljesen kiszámítható a működésük, mert a kicsiny tranzisztorok mérete már túl nagy ahhoz, hogy ezt számottevően megzavarja a kvantummechanika. Agyunk neuronjai pedig óriásiak a mai processzorok kis tranzisztorjaihoz képest, tehát működésükben jó eséllyel nem kap szerepet a kvantummechanika. Erről persze kicsit másképp vélekedik a bevezetőben is említett Roger Penrose, akinek elmélete szerint az agyban lévő mikrotubulusok kvantummechanikai számításokat végeznek, ami lényeges az agy működése szempontjából. Az elmélet szerint tehát agyunk egyfajta kvantumszámítógép. Azonban ha így is van, az még nem jelenti egyértelműen azt, hogy nem másolható. Amennyire jelenleg ismerjük kvantummechanika szabályait, az alapján azt kellene mondanunk, hogy ebben az esetben vagy sokkal nagyobb teljesítményű hagyományos számítógép szükséges a másoláshoz, mivel szimulálnunk kell a kvantummechanikai folyamatokat, vagy kvantumszámítógépre lenne szükségünk. Persze itt azért már sok kérdés felmerül. A kvantumszámítástechnika még gyermekcipőben jár, és egyáltalán nem triviális, hogy tudunk-e, és hogyan tudunk majd megfelelő teljesítményű kvantumszámítógépet készíteni. Illetve itt már el tudok képzelni olyan felépítést, ahol a rendszer működésének egy jelentős hányadát valamilyen számunkra megfigyelhetetlen mechanizmus szabályozza. Tehát ez a verzió sem egyértelműen bizonyítja egy esetleges anyagon túli tudat létezését, de némi lehetőséget ad rá. Mindazonáltal egyelőre úgy néz ki, nincsenek ilyen kvantumfolyamatok hatással az agy működésére. Az eddig vizsgált agyterületek esetén legalábbis nem találtak még erre utaló jelet. Ha tehát a jövőben is úgy találjuk, hogy az agy működésében nem játszanak jelentős szerepet kvantumfolyamatok, és nem találunk rá új fizikai mechanizmusokra, akkor elméletben felírható egy előbbiekben említett táblázat, és az agyhoz szerkeszthető egy olyan számítógép, ami vele megegyező módon működik. Ez esetben csak idő kérdése, hogy mikor sikerül mindezt megvalósítani. Ahogyan a bevezetőben írtam, ha ez sikerül, az elhozhatja az emberiség számára a tökéletes kánaánt.

Akárhogy is legyen, ha egyértelmű választ kapunk a címben feltett kérdésre, az minden idők legnagyobb tudományos felfedezése lesz, nagyobb mint bármilyen más felfedezés az emberiség történelmében. Úgy gondolom, hogy az agy teljes megértése minden tudományok szent grálja, hiszen ahogyan a bevezetőben említettem, nem csak az önmagunk feletti teljes hatalmat jelenti, de kulcs ahhoz, hogy új, tökéletesebb valóságot teremtsünk, ami eddig kizárólag Isten kiváltsága volt.

Időutazás és szimulált valóság

Az időutazás az a téma ahol nagyon könnyen elszabadul a pokol, hiszen előbb vagy utóbb szembekerül az ember az időparadoxonokkal. Igen, arról van szó, mikor visszamegyek a múltba, megölöm a nagyapámat, minek eredményeképp meg sem születek, így nem is mehetek vissza, hogy megöljem őt. De ha nem ölöm meg őt, akkor megszületek, így vissza tudok menni, hogy megöljem ... Az embernek a feje is belefájdul. Tizenéves koromban volt egy elméletem ennek kiküszöbölésére, ami valahogy így szólt: Ilyen esetben egy végtelen időhurok alakulna ki ha nem létezne a kvantummechanikai bizonytalanság. Mivel azonban a világ nem determinisztikus, ezért minden körben kicsit máshogy fognak lezajlani a dolgok. Hosszú távon a bizonytalanságok tovagyűrűzése drasztikus hatásokat eredményezhet, ami végül valamikor megszakítja majd a végtelen hurkot. Az időutazó (és vele együtt az egész világ) pedig mindig csak az utolsó forgatókönyvre emlékszik. Így küzd a természet az időparadoxonok ellen. Például a sok ezredik kör után a részecskék véletlen összjátékaként az időutazó fejére esik egy tégla, elüti őt egy autó, a fogantatás pillanatában máshogy kombinálódik a DNS, így más lesz a személyisége és eszébe sem jut majd időgépet építeni, vagy egyszerűen meg sem születik. A lehetőségek száma végtelen. Ez alapján egy külső megfigyelő (vagy akár maga az időutazó, ha túléli a kalandot) úgy vélheti, hogy valamiféle Isteni beavatkozás történt. Valamiféle intelligens entitás létezését sejtheti a háttérben, aki minden esetben megakadályozza őt, hogy paradoxonokat hozzon létre. Röviden tehát ennyi lett volna az elmélet. Rögtön hozzá is tenném, hogy egy jó sci-fi alapjaként megállná a helyét, de egyáltalán nem gondolom, hogy a világ így működik. Inkább csak érdekességként írtam le, hogy miként okozhatja valamiféle szuper intelligencia látszatát a vak véletlen. De ezzel kicsit a dolgok végére szaladtunk, hisz az alap kérdés az, hogy vajon létezhet-e időutazás?

Azt nem nehéz kitalálni, hogy a jövőbe utazás lehetséges. Ez paradoxonoktól mentes, és tulajdonképpen nap mint nap ezt tesszük, megállíthatatlanul utazunk a jövőbe. Einstein óta azt is tudjuk, hogy a folyamat gyorsítható, hiszen egy fekete lyuk közelében, vagy a fényhez közeli sebességgel haladva számunkra lelassul az idő, míg a külvilág történései felgyorsulnak. Kellően nagy sebességgel haladva 1 óra utazás után a földön 100 év is eltelhet, így 100 évet utaztunk előre az időben. De van erre egy még ennél is egyszerűbb módszer. Ha egy időre kivonjuk magunkat a forgalomból, például hibernáltatjuk a testünket, akkor egy pillanat alatt bármilyen távolra utazhatunk a jövőben. Ez is egyfajta időutazás. Gondoljunk csak bele, befekszünk a kabinba, megnyomjuk a gombot, majd pár pillanat múlva felkelünk, és puff eltelt 100 év. Annak ellenére, hogy technológiailag egyelőre megvalósíthatatlan, a dolognak ezzel a részével nincs különösebb fizikai probléma. A gond ott kezdődik mikor visszafelé szeretnénk utazni az időben. Ha az időutazásnak csak passzív részvevői vagyunk, tehát csak kívülről figyelhetjük a dolgokat, esetleg valamiféle szellemként nézhetjük végig a múlt történéseit, az megint csak paradoxonoktól mentes és tulajdonképpen nem mond ellent a természet törvényeinek. Akkor van baj, ha bele is piszkálnánk kicsit a múltba, hogy azzal megváltoztassuk a jövőt. És ezzel visszakanyarodtunk a kérdéshez, csak most már kicsit pontosabban megfogalmazhatjuk: lehetséges-e a múltba történő időutazás?

Ahhoz, hogy időgépet építsünk, tudomásom szerint az egyetlen támpontot a relativitáselmélet adja. A relativitáselmélet szerint a tér 3 dimenziója és az idő együtt 4 dimenziós téridőt alkot. Ez alapján tehát az idő is csak egy dimenzió, a tér dimenzióival egyenrangú. Az idő is csak egy irány, ahogyan mozoghatunk fel-le, jobbra-balra, előre-hátra, úgy mozgunk az időben is, bár csak speciális módon, mindig előre. Einstein a gravitációt ennek a 4 dimenziós téridőnek a görbületeként értelmezte. Innen származik az a halvány remény az időutazásra, hogy megfelelő módon talán lehet úgy csűrni csavarni a téridőt, hogy az idő dimenzió térbelivé váljon, így ebben a görbült téridőben a megfelelő irányba haladva visszautazhassunk az időben. Az általam ismert időgép ötleteknek kivétel nélkül ez az alapja. Itt szerintem az az alapvető probléma, hogy a 4 dimenziós téridő egy nagyon jó modell arra, hogy leírjuk és értelmezzük a relativitáselmélet által mondottakat, de nem gondolom, hogy bármiféle valóságtartalommal rendelkezne. Úgy gondolom tehát, hogy a 4 dimenziós téridő csak matematikai modell. Arra jó, hogy valamiképp el tudjuk képzelni a meggörbülő téridőt, és hogy mindezt szép matematikai formába tudjuk foglalni, de valójában az idő cseppet sem egyenrangú a térrel. De mi van akkor ezekkel a hipotetikus időgépekkel? Mi történne, ha megépítenénk egy ilyet, és megpróbálnánk vele visszautazni az időben? Ha nem lehetséges az időutazás, akkor hova jutnánk?

Ezekre a kérdésekre szerintem van egy egyszerű válasz, de most direkt a bonyolultabbal kezdem. Ezekre az esetekre szerintem nem értelmezhető az általános relativitáselmélet. Egyszerűen kívül esnek annak hatáskörén. Hasonló ez ahhoz, mikor valaki elkezd játszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha fénysebességnél gyorsabban mozogna valami. Kikeresi szépen a függvénytáblázatból a képleteket, beírja a fénynél nagyobb sebességet, és a gyök alatt egy negatív szám lesz. Ez általában a legkevesebb amatőr fizikust szokta csak zavarni. A többiek mintegy észrevétlenül váltanak a komplex számok halmazára és folytatják a számolást imaginárius értékekkel. Rosszabb esetben egyszerűen negatívnak veszik a tört nevezőjét a gyökvonás tulajdonságaival nem is törődve. Ebből szoktak aztán olyan következtetések kibukni, hogy ha fénynél nagyobb sebességgel haladunk, úgy visszafelé fog telni az idő. Pedig a megoldás szerintem sokkal prózaibb és egy középiskolás matekvizsgán egy ilyen megoldással bizonyára ezek az amatőr fizikusok meg is buknának. A megoldás egyszerűen annyi, hogy a valós számok halmazán a negatív számból történő gyökvonás értelmezhetetlen. Ennek a képletnek egyszerűen semmi értelme nincs fénynél nagyobb sebesség esetén. Ez még önmagában nem jelenti azt, hogy nem haladhatunk gyorsabban a fénynél, mindössze annyit, hogy ez a képlet arra az esetre nem használható. Ha fénynél gyorsabb dolgokkal szeretnénk számolni, akkor másik képletre lesz szükségünk. Hasonló a véleményem ezekről a hipotetikus időgépekről is. Ha megépítenénk egy ilyet, akkor halvány lila gőzünk sincs, hogy mi történne, mivel ez kívül áll az általános relativitás elmélet hatókörén. Még akár az is lehet, hogy egy ilyen szerkezet visszaröpítene az időben, de ez egyáltalán nem következik semmiből. Szerencsére (vagy épp szerencsétlenségünkre) az összes ilyen hipotetikus időgép megépíthetetlen, mivel olyan alkatrészeket tartalmaz, mint végtelen forgó hengerek, világegyetemet átszelő szuperhúrok és hasonlók, amiknek létezése megint csak kétséges. Legalábbis amiről tudomásom van, ahhoz mindhez kell valamilyen hipotetikus komponens aminek létezésére semmi nem utal. Ez lenne tehát az egyszerű válasz amire a bekezdés elején utaltam, hogy nagy valószínűséggel ilyen gép nem építhető, így soha nem fogunk beleütközni a "mi lenne ha megépítenénk egy ilyen gépet" kérdésbe.

A fentiek talán lehangolóan hatnak minden önjelölt időutazóra. Ezek szerint akkor lehetetlen lenne a múltba történő időutazás? Azért ne veszítsük el a reményt, talán jelenlegi tudásunk szerint nem megvalósítható az időutazás, de talán a jövőben felfedezünk valamit, ami mégiscsak lehetővé teszi, habár Stephen Hawking szellemes bizonyítását adta annak, hogy ez nem fog bekövetkezni. Rendezett egy partit időutazóknak. A parti időpontja titkos volt, azt csak az összejövetel után publikálta, hogy tényleg csak időutazók jelenjenek meg rajta. Meg is volt a parti. Ott állt (ült) szegény Stephen teljes harci díszben, voltak szendvicsek, italok, szépen feldíszített terem, de senki nem jött el. Tehát arra az időpontra vagy minden időutazónak programja volt (hülye kifogás egy időutazótól, aki akár több helyen is lehet egyszerre), vagy nem létezik az időutazás. Ez persze csak játék, nem egy fizikai bizonyítás, de annyira szellemes, hogy mindenképp le akartam írni. Most, hogy jó eséllyel mindenkit elkedvtelenítettem, leírnám a saját időutazás elméletemet. Nem állítom, hogy több realitása van, mint az Einstein féle időgépeknek, inkább azért szeretnék róla írni, hogy megmutassam, mennyire más szemszögből is lehet nézni a dolgokat.

Bizonyára sokan kíváncsiak arra, hogy hogy jön össze a címben szereplő szimulált valóság és az időutazás. Annak idején írtam egy bejegyzést 'Megoldást jelenthet-e a szimulált valóság az emberiség összes problémájára?' címmel. Ebben azt fejtegettem, hogy vajon létre lehetne-e hozni olyan virtuális valóságot, ami a valóságtól minden szempontból megkülönböztethetetlen, és ha igen, akkor hogyan működhetne egy ilyen virtuális valóság. A bejegyzés lényegét röviden valahogy így foglalhatjuk össze: Amennyiben szűkös erőforrások állnak rendelkezésünkre a valóság szimulációjához, úgy kénytelenek vagyunk trükközni. Mivel a cél az, hogy az emberekkel hitessük el, hogy ők a valóságban élnek, ezért elég csak azzal foglalkozni amit éppen valaki megfigyel. Az ötlet egyáltalán nem idegen a természettudománytól sem. A kvantummechanika standard értelmezése szerint a dolgok akkor léteznek csak igazán, ha megfigyeljük őket. Elég ha csak Schrödinger macskájára gondolunk, ami sem élő, sem holt, amíg ki nem nyitjuk a dobozt. De megközelíthetjük a kérdést az informatika irányából is. Bármilyen 3D-s számítógépes játék esetén a tér csak a gép memóriájában létezik absztrakt formában, a képernyőre mindig csak azt a részt rendereljük amit a játékos lát. Miért is izzasztanánk a gépet hogy olyan tereken számoljuk ki a fény útját (ezek a számítások rendkívül erőforrás igényesek) amit nem lát senki. Tehát szinte adja magát a dolog. Ezzel a módszerrel rengeteg erőforrást spórolhatunk. Kvázi a világegyetem végtelenjének szimulációjától eljutottunk pár milliárd egyén érzékszerveinek stimulálásáig, ami tulajdonképpen végtelen nagy megtakarítás és igazából ez az ami elválasztja a lehetetlent a lehetségestől. Ezzel azonban nem vagyunk teljesen készen. A számítási kapacitást már végesre redukáltuk, de még mindig végtelen nagy memória kell a világ tárolásához. Ezt is valami trükkel végessé kellene redukálni. Az én trükköm erre, hogy csak azt tároljuk, amire valaki emlékszik. Amire nem emlékszik senki azt felesleges tárolni, hiszen az ilyen dolgok senkinek nem fognak hiányozni. Bármilyen trükkös gondolatkísérletet is eszeljünk ki egy ilyen világban, nem fogjuk tudni kimutatni, hogy nem a valóságban vagyunk. Mindezt persze kicsit jobban kifejtettem a bekezdés elején belinkelt bejegyzésben. Persze át kell lendülni pár kisebb nehézségen. Például hogy a virtuális valóságot fenntartó gép miképp lesz képes olvasni az emlékeinket, de ez a kérdés is szertefoszlik, ha mondjuk mi magunk is csak a szimuláció részei vagyunk, vagy éppen tápoldatban lebegő agyaink bonyolult összedrótozása képezi a számítógépet magát. Ez utóbbi esetben a virtuális valóság egyfajta kollektív álom, melyet a semmiben lebegő tudatok által alkotott szupertudat álmodik. Direkt próbáltam ilyen misztikusan megfogalmazni a lényeget, hogy ezzel eltávolodjak kicsit a virtuális valóságtól és rámutassak arra, hogy ez egy általános egyén központú modell, aminek a lényege, hogy a valóság amiben élünk, nem a végső objektív valóság. Aki hozzám hasonlóan materialista beállítottságú, az képzelhet ide folyadékban úszó agyakat, drótokat és szuperszámítógépet, de akinek úgy teszik, elképzelheti a semmiben lebegő lelkeket, akik a végtelen reinkarnációs körforgás részei, a szuperszámítógpet pedig behelyettesítheti Istennel. Tulajdonképpen lényegtelen, hogy mi van odakint, hogy mi a végső objektív valóság, mivel az számunkra nem megtapasztalható, így nekünk csak a szimulált valóság valóságos. És hogy hogyan jön mindez az időutazáshoz? Egy ilyen világban (és a mi világunk miért ne lehetne ilyen világ) az idő egészen különleges értelmet kap. Emlékezzünk csak, a múlt itt az, amire emlékszünk, a jövő pedig az, amit megfigyeléseink által teremtünk. Ha a múlt egy darabjára már senki nem emlékszik, az nyomtalanul eltűnik mint ha soha nem létezett volna. Igazából maga a múlt itt nem más, mint az emlékeink összessége, ami alapján megteremtjük (vagy megteremti számunkra a szuperszámítógép) a jelenen keresztül jövőt. Ez adja a kezünkbe a kulcsot az időutazás egy új fajtájához, amihez igazából még csak időgépre sincs szükségünk. Ha ugyanis egy ilyen rendszerben képesek vagyunk arra, hogy globálisan megváltoztassuk az emlékeket, azzal magát a múltat változtatjuk meg, ami aztán kihatással lesz a jövőre, ráadásul mindezt paradoxonoktól mentesen. Persze itt is megvan az esély arra, hogy kiiktatjuk magukat mint ha soha nem léteztünk volna, de itt ez nem okoz paradoxont, egyszerűen töröl minket a szuperszámítógép. Szar ügy. Ilyen időutazást láthattunk például a Pillangóhatás c. filmben. De vajon mennyire nehéz konzisztensen megváltoztatni egy egész közösség globális emlékeit? Ez egy elég bonyolult kérdés. Ha mindannyian szimulációk vagyunk, akkor a szuperszámítógépnek teljes hozzáférése van az emlékeinkhez. Talán ha megkérjük, hajlandó kicsit átvariálni azokat. Ezzel is lehet kicsit trükközni. Például megváltoztatunk egy mozzanatot, és elkezdjük azt terjeszteni az agyak szimulációit összekötő globális asszociációs hálón keresztül. Itt az inkonzisztenciát maga a szimulált agy fogja jelezni, és ez alapján végrehajtható a változtatás, ami ugyancsak továbbgyűrűzik. Így amolyan láncreakció szerűen teremtődik újra a múlt az egyes szimulált agyakban. Kicsit furcsa dolog programozóként egy szimulált valóság programozásán gondolkodni, de valami hasonló mechanizmust tudnék elképzelni. Talán akkor sem sokkal másabb a helyzet, ha nincs is szuperszámítógép, csak az agyak hálózata. Ki tudja miként működik egy eggyé összedrótozott tudat. Talán saját maga önműködően kigyomlálná ezeket az inkonzisztenciákat, valahogy úgy, mikor valami traumát valami más képzeletbeli dologgal leplez. Erről már tényleg nagyon nehéz bármit is mondani.

Ami a lényeg, hogy szerettem volna valami merőben eltérőt mutatni, ami nem a szokásos unalmas Einsteini időgép. Valamit, ami teljesen más értelmezését adja az időutazásnak, ami megmutatja, hogy milyen sokféleképpen meg lehet közelíteni egy kérdést és akár magát a világot, vagy a valósághoz való viszonyunkat. Aki pedig eztán időutazásra adná a fejét, annak azt tanácsolnám, hogy meditáljon, hátha működik. De vigyázzunk, mert az időutazás mindenképp VESZÉLYES!