Időutazás és szimulált valóság

Az időutazás az a téma ahol nagyon könnyen elszabadul a pokol, hiszen előbb vagy utóbb szembekerül az ember az időparadoxonokkal. Igen, arról van szó, mikor visszamegyek a múltba, megölöm a nagyapámat, minek eredményeképp meg sem születek, így nem is mehetek vissza, hogy megöljem őt. De ha nem ölöm meg őt, akkor megszületek, így vissza tudok menni, hogy megöljem ... Az embernek a feje is belefájdul. Tizenéves koromban volt egy elméletem ennek kiküszöbölésére, ami valahogy így szólt: Ilyen esetben egy végtelen időhurok alakulna ki ha nem létezne a kvantummechanikai bizonytalanság. Mivel azonban a világ nem determinisztikus, ezért minden körben kicsit máshogy fognak lezajlani a dolgok. Hosszú távon a bizonytalanságok tovagyűrűzése drasztikus hatásokat eredményezhet, ami végül valamikor megszakítja majd a végtelen hurkot. Az időutazó (és vele együtt az egész világ) pedig mindig csak az utolsó forgatókönyvre emlékszik. Így küzd a természet az időparadoxonok ellen. Például a sok ezredik kör után a részecskék véletlen összjátékaként az időutazó fejére esik egy tégla, elüti őt egy autó, a fogantatás pillanatában máshogy kombinálódik a DNS, így más lesz a személyisége és eszébe sem jut majd időgépet építeni, vagy egyszerűen meg sem születik. A lehetőségek száma végtelen. Ez alapján egy külső megfigyelő (vagy akár maga az időutazó, ha túléli a kalandot) úgy vélheti, hogy valamiféle Isteni beavatkozás történt. Valamiféle intelligens entitás létezését sejtheti a háttérben, aki minden esetben megakadályozza őt, hogy paradoxonokat hozzon létre. Röviden tehát ennyi lett volna az elmélet. Rögtön hozzá is tenném, hogy egy jó sci-fi alapjaként megállná a helyét, de egyáltalán nem gondolom, hogy a világ így működik. Inkább csak érdekességként írtam le, hogy miként okozhatja valamiféle szuper intelligencia látszatát a vak véletlen. De ezzel kicsit a dolgok végére szaladtunk, hisz az alap kérdés az, hogy vajon létezhet-e időutazás?

Azt nem nehéz kitalálni, hogy a jövőbe utazás lehetséges. Ez paradoxonoktól mentes, és tulajdonképpen nap mint nap ezt tesszük, megállíthatatlanul utazunk a jövőbe. Einstein óta azt is tudjuk, hogy a folyamat gyorsítható, hiszen egy fekete lyuk közelében, vagy a fényhez közeli sebességgel haladva számunkra lelassul az idő, míg a külvilág történései felgyorsulnak. Kellően nagy sebességgel haladva 1 óra utazás után a földön 100 év is eltelhet, így 100 évet utaztunk előre az időben. De van erre egy még ennél is egyszerűbb módszer. Ha egy időre kivonjuk magunkat a forgalomból, például hibernáltatjuk a testünket, akkor egy pillanat alatt bármilyen távolra utazhatunk a jövőben. Ez is egyfajta időutazás. Gondoljunk csak bele, befekszünk a kabinba, megnyomjuk a gombot, majd pár pillanat múlva felkelünk, és puff eltelt 100 év. Annak ellenére, hogy technológiailag egyelőre megvalósíthatatlan, a dolognak ezzel a részével nincs különösebb fizikai probléma. A gond ott kezdődik mikor visszafelé szeretnénk utazni az időben. Ha az időutazásnak csak passzív részvevői vagyunk, tehát csak kívülről figyelhetjük a dolgokat, esetleg valamiféle szellemként nézhetjük végig a múlt történéseit, az megint csak paradoxonoktól mentes és tulajdonképpen nem mond ellent a természet törvényeinek. Akkor van baj, ha bele is piszkálnánk kicsit a múltba, hogy azzal megváltoztassuk a jövőt. És ezzel visszakanyarodtunk a kérdéshez, csak most már kicsit pontosabban megfogalmazhatjuk: lehetséges-e a múltba történő időutazás?

Ahhoz, hogy időgépet építsünk, tudomásom szerint az egyetlen támpontot a relativitáselmélet adja. A relativitáselmélet szerint a tér 3 dimenziója és az idő együtt 4 dimenziós téridőt alkot. Ez alapján tehát az idő is csak egy dimenzió, a tér dimenzióival egyenrangú. Az idő is csak egy irány, ahogyan mozoghatunk fel-le, jobbra-balra, előre-hátra, úgy mozgunk az időben is, bár csak speciális módon, mindig előre. Einstein a gravitációt ennek a 4 dimenziós téridőnek a görbületeként értelmezte. Innen származik az a halvány remény az időutazásra, hogy megfelelő módon talán lehet úgy csűrni csavarni a téridőt, hogy az idő dimenzió térbelivé váljon, így ebben a görbült téridőben a megfelelő irányba haladva visszautazhassunk az időben. Az általam ismert időgép ötleteknek kivétel nélkül ez az alapja. Itt szerintem az az alapvető probléma, hogy a 4 dimenziós téridő egy nagyon jó modell arra, hogy leírjuk és értelmezzük a relativitáselmélet által mondottakat, de nem gondolom, hogy bármiféle valóságtartalommal rendelkezne. Úgy gondolom tehát, hogy a 4 dimenziós téridő csak matematikai modell. Arra jó, hogy valamiképp el tudjuk képzelni a meggörbülő téridőt, és hogy mindezt szép matematikai formába tudjuk foglalni, de valójában az idő cseppet sem egyenrangú a térrel. De mi van akkor ezekkel a hipotetikus időgépekkel? Mi történne, ha megépítenénk egy ilyet, és megpróbálnánk vele visszautazni az időben? Ha nem lehetséges az időutazás, akkor hova jutnánk?

Ezekre a kérdésekre szerintem van egy egyszerű válasz, de most direkt a bonyolultabbal kezdem. Ezekre az esetekre szerintem nem értelmezhető az általános relativitáselmélet. Egyszerűen kívül esnek annak hatáskörén. Hasonló ez ahhoz, mikor valaki elkezd játszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha fénysebességnél gyorsabban mozogna valami. Kikeresi szépen a függvénytáblázatból a képleteket, beírja a fénynél nagyobb sebességet, és a gyök alatt egy negatív szám lesz. Ez általában a legkevesebb amatőr fizikust szokta csak zavarni. A többiek mintegy észrevétlenül váltanak a komplex számok halmazára és folytatják a számolást imaginárius értékekkel. Rosszabb esetben egyszerűen negatívnak veszik a tört nevezőjét a gyökvonás tulajdonságaival nem is törődve. Ebből szoktak aztán olyan következtetések kibukni, hogy ha fénynél nagyobb sebességgel haladunk, úgy visszafelé fog telni az idő. Pedig a megoldás szerintem sokkal prózaibb és egy középiskolás matekvizsgán egy ilyen megoldással bizonyára ezek az amatőr fizikusok meg is buknának. A megoldás egyszerűen annyi, hogy a valós számok halmazán a negatív számból történő gyökvonás értelmezhetetlen. Ennek a képletnek egyszerűen semmi értelme nincs fénynél nagyobb sebesség esetén. Ez még önmagában nem jelenti azt, hogy nem haladhatunk gyorsabban a fénynél, mindössze annyit, hogy ez a képlet arra az esetre nem használható. Ha fénynél gyorsabb dolgokkal szeretnénk számolni, akkor másik képletre lesz szükségünk. Hasonló a véleményem ezekről a hipotetikus időgépekről is. Ha megépítenénk egy ilyet, akkor halvány lila gőzünk sincs, hogy mi történne, mivel ez kívül áll az általános relativitás elmélet hatókörén. Még akár az is lehet, hogy egy ilyen szerkezet visszaröpítene az időben, de ez egyáltalán nem következik semmiből. Szerencsére (vagy épp szerencsétlenségünkre) az összes ilyen hipotetikus időgép megépíthetetlen, mivel olyan alkatrészeket tartalmaz, mint végtelen forgó hengerek, világegyetemet átszelő szuperhúrok és hasonlók, amiknek létezése megint csak kétséges. Legalábbis amiről tudomásom van, ahhoz mindhez kell valamilyen hipotetikus komponens aminek létezésére semmi nem utal. Ez lenne tehát az egyszerű válasz amire a bekezdés elején utaltam, hogy nagy valószínűséggel ilyen gép nem építhető, így soha nem fogunk beleütközni a "mi lenne ha megépítenénk egy ilyen gépet" kérdésbe.

A fentiek talán lehangolóan hatnak minden önjelölt időutazóra. Ezek szerint akkor lehetetlen lenne a múltba történő időutazás? Azért ne veszítsük el a reményt, talán jelenlegi tudásunk szerint nem megvalósítható az időutazás, de talán a jövőben felfedezünk valamit, ami mégiscsak lehetővé teszi, habár Stephen Hawking szellemes bizonyítását adta annak, hogy ez nem fog bekövetkezni. Rendezett egy partit időutazóknak. A parti időpontja titkos volt, azt csak az összejövetel után publikálta, hogy tényleg csak időutazók jelenjenek meg rajta. Meg is volt a parti. Ott állt (ült) szegény Stephen teljes harci díszben, voltak szendvicsek, italok, szépen feldíszített terem, de senki nem jött el. Tehát arra az időpontra vagy minden időutazónak programja volt (hülye kifogás egy időutazótól, aki akár több helyen is lehet egyszerre), vagy nem létezik az időutazás. Ez persze csak játék, nem egy fizikai bizonyítás, de annyira szellemes, hogy mindenképp le akartam írni. Most, hogy jó eséllyel mindenkit elkedvtelenítettem, leírnám a saját időutazás elméletemet. Nem állítom, hogy több realitása van, mint az Einstein féle időgépeknek, inkább azért szeretnék róla írni, hogy megmutassam, mennyire más szemszögből is lehet nézni a dolgokat.

Bizonyára sokan kíváncsiak arra, hogy hogy jön össze a címben szereplő szimulált valóság és az időutazás. Annak idején írtam egy bejegyzést 'Megoldást jelenthet-e a szimulált valóság az emberiség összes problémájára?' címmel. Ebben azt fejtegettem, hogy vajon létre lehetne-e hozni olyan virtuális valóságot, ami a valóságtól minden szempontból megkülönböztethetetlen, és ha igen, akkor hogyan működhetne egy ilyen virtuális valóság. A bejegyzés lényegét röviden valahogy így foglalhatjuk össze: Amennyiben szűkös erőforrások állnak rendelkezésünkre a valóság szimulációjához, úgy kénytelenek vagyunk trükközni. Mivel a cél az, hogy az emberekkel hitessük el, hogy ők a valóságban élnek, ezért elég csak azzal foglalkozni amit éppen valaki megfigyel. Az ötlet egyáltalán nem idegen a természettudománytól sem. A kvantummechanika standard értelmezése szerint a dolgok akkor léteznek csak igazán, ha megfigyeljük őket. Elég ha csak Schrödinger macskájára gondolunk, ami sem élő, sem holt, amíg ki nem nyitjuk a dobozt. De megközelíthetjük a kérdést az informatika irányából is. Bármilyen 3D-s számítógépes játék esetén a tér csak a gép memóriájában létezik absztrakt formában, a képernyőre mindig csak azt a részt rendereljük amit a játékos lát. Miért is izzasztanánk a gépet hogy olyan tereken számoljuk ki a fény útját (ezek a számítások rendkívül erőforrás igényesek) amit nem lát senki. Tehát szinte adja magát a dolog. Ezzel a módszerrel rengeteg erőforrást spórolhatunk. Kvázi a világegyetem végtelenjének szimulációjától eljutottunk pár milliárd egyén érzékszerveinek stimulálásáig, ami tulajdonképpen végtelen nagy megtakarítás és igazából ez az ami elválasztja a lehetetlent a lehetségestől. Ezzel azonban nem vagyunk teljesen készen. A számítási kapacitást már végesre redukáltuk, de még mindig végtelen nagy memória kell a világ tárolásához. Ezt is valami trükkel végessé kellene redukálni. Az én trükköm erre, hogy csak azt tároljuk, amire valaki emlékszik. Amire nem emlékszik senki azt felesleges tárolni, hiszen az ilyen dolgok senkinek nem fognak hiányozni. Bármilyen trükkös gondolatkísérletet is eszeljünk ki egy ilyen világban, nem fogjuk tudni kimutatni, hogy nem a valóságban vagyunk. Mindezt persze kicsit jobban kifejtettem a bekezdés elején belinkelt bejegyzésben. Persze át kell lendülni pár kisebb nehézségen. Például hogy a virtuális valóságot fenntartó gép miképp lesz képes olvasni az emlékeinket, de ez a kérdés is szertefoszlik, ha mondjuk mi magunk is csak a szimuláció részei vagyunk, vagy éppen tápoldatban lebegő agyaink bonyolult összedrótozása képezi a számítógépet magát. Ez utóbbi esetben a virtuális valóság egyfajta kollektív álom, melyet a semmiben lebegő tudatok által alkotott szupertudat álmodik. Direkt próbáltam ilyen misztikusan megfogalmazni a lényeget, hogy ezzel eltávolodjak kicsit a virtuális valóságtól és rámutassak arra, hogy ez egy általános egyén központú modell, aminek a lényege, hogy a valóság amiben élünk, nem a végső objektív valóság. Aki hozzám hasonlóan materialista beállítottságú, az képzelhet ide folyadékban úszó agyakat, drótokat és szuperszámítógépet, de akinek úgy teszik, elképzelheti a semmiben lebegő lelkeket, akik a végtelen reinkarnációs körforgás részei, a szuperszámítógpet pedig behelyettesítheti Istennel. Tulajdonképpen lényegtelen, hogy mi van odakint, hogy mi a végső objektív valóság, mivel az számunkra nem megtapasztalható, így nekünk csak a szimulált valóság valóságos. És hogy hogyan jön mindez az időutazáshoz? Egy ilyen világban (és a mi világunk miért ne lehetne ilyen világ) az idő egészen különleges értelmet kap. Emlékezzünk csak, a múlt itt az, amire emlékszünk, a jövő pedig az, amit megfigyeléseink által teremtünk. Ha a múlt egy darabjára már senki nem emlékszik, az nyomtalanul eltűnik mint ha soha nem létezett volna. Igazából maga a múlt itt nem más, mint az emlékeink összessége, ami alapján megteremtjük (vagy megteremti számunkra a szuperszámítógép) a jelenen keresztül jövőt. Ez adja a kezünkbe a kulcsot az időutazás egy új fajtájához, amihez igazából még csak időgépre sincs szükségünk. Ha ugyanis egy ilyen rendszerben képesek vagyunk arra, hogy globálisan megváltoztassuk az emlékeket, azzal magát a múltat változtatjuk meg, ami aztán kihatással lesz a jövőre, ráadásul mindezt paradoxonoktól mentesen. Persze itt is megvan az esély arra, hogy kiiktatjuk magukat mint ha soha nem léteztünk volna, de itt ez nem okoz paradoxont, egyszerűen töröl minket a szuperszámítógép. Szar ügy. Ilyen időutazást láthattunk például a Pillangóhatás c. filmben. De vajon mennyire nehéz konzisztensen megváltoztatni egy egész közösség globális emlékeit? Ez egy elég bonyolult kérdés. Ha mindannyian szimulációk vagyunk, akkor a szuperszámítógépnek teljes hozzáférése van az emlékeinkhez. Talán ha megkérjük, hajlandó kicsit átvariálni azokat. Ezzel is lehet kicsit trükközni. Például megváltoztatunk egy mozzanatot, és elkezdjük azt terjeszteni az agyak szimulációit összekötő globális asszociációs hálón keresztül. Itt az inkonzisztenciát maga a szimulált agy fogja jelezni, és ez alapján végrehajtható a változtatás, ami ugyancsak továbbgyűrűzik. Így amolyan láncreakció szerűen teremtődik újra a múlt az egyes szimulált agyakban. Kicsit furcsa dolog programozóként egy szimulált valóság programozásán gondolkodni, de valami hasonló mechanizmust tudnék elképzelni. Talán akkor sem sokkal másabb a helyzet, ha nincs is szuperszámítógép, csak az agyak hálózata. Ki tudja miként működik egy eggyé összedrótozott tudat. Talán saját maga önműködően kigyomlálná ezeket az inkonzisztenciákat, valahogy úgy, mikor valami traumát valami más képzeletbeli dologgal leplez. Erről már tényleg nagyon nehéz bármit is mondani.

Ami a lényeg, hogy szerettem volna valami merőben eltérőt mutatni, ami nem a szokásos unalmas Einsteini időgép. Valamit, ami teljesen más értelmezését adja az időutazásnak, ami megmutatja, hogy milyen sokféleképpen meg lehet közelíteni egy kérdést és akár magát a világot, vagy a valósághoz való viszonyunkat. Aki pedig eztán időutazásra adná a fejét, annak azt tanácsolnám, hogy meditáljon, hátha működik. De vigyázzunk, mert az időutazás mindenképp VESZÉLYES!