Az intelligencia fajtái

Láttam nemrég egy TED előadást, ahol az előadó arról beszélt, hogy az intelligencia fogalmát fizikai szintre kellene emelni. Olyan alapvető tulajdonságként kellene rá tekinteni, mint az elektromos töltésre, vagy más alapvető fizikai jellemzőre. Ez alapján akár egy elemi részecske is rendelkezik bizonyos mértékű intelligenciával. Nem emlékszem pontosan mi volt az előadó titulusa, de úgy hiszem inkább valami filozófus lehetett, mint fizikus. Egy fizikus jóval földhöz ragadtabb annál, mintsem hogy intelligens elemi részecskékről beszéljen. Elsőre valami spirituális maszlagnak tűnik a dolog, pedig csak definíció kérdése az egész. Az intelligencia definiálható úgy, mint a környezetre való reagálás komplexitása. Egy elemi részecske elég kötött módon képes reagálni a környezetére, míg egy élőlény, kiváltképp egy ember sokkal komplexebb válaszokat képes adni. Egy dolog intelligenciája tehát a környezetével való viszonya által definiálható. De miért jó, ha így gondolunk az intelligenciára, azon túl, hogy eztán egy darab kő is bizonyos szempontból tudatosnak mondható? Azért jó ez a nézőpont, mert így drasztikusan kitágulhat a látókörünk, ami hozzásegíthet az intelligencia, és a tudatosság jobb megértéséhez. Az intelligenciáról mindig úgy gondolkodunk, mint a fejlett élőlények sajátja. Van egy bizonyos komplexitása az idegrendszernek amikor megjelenik az intelligencia és a tudatosság. Az általános felfogás szerint tehát lépcsőzetes módon egy ideig semmi, aztán egy szinttől egyszer csak bumm, berobban az intelligencia. Ezzel szemben a fenti nézőpont szerint az intelligencia egy folytonos tulajdonság. Ahogy egyre haladunk felfelé a skálán az elemi részecskéktől a fejlett élőlényekig, úgy egyre intelligensebbekké válnak a dolgok. Sőt, nem csak fizikai objektumok, hanem komplex rendszerek, vagy akár folyamatok is rendelkezhetnek valamilyen fajta intelligenciával. A fenti definíció szerint például gépeink esetén se arról van szó, hogy egyszer majd intelligensé válnak, hanem csupán arról, hogy egyre intelligensebbek lesznek. E mellett az intelligenciának rengeteg formája lehet az univerzumban, köztük sok olyan, amilyet még csak elképzelni sem tudunk. Például olyan bonyolult, kollektív rendszerek, ahol az egyed definíciója is komoly problémákba ütközik.

Apósom nemrégiben mesélt nekem a nünükékről. Ennek a kis bogárnak a lárvái felmásznak a virágokra és ott várakoznak. Ha arra száll egy méh, rákapaszkodnak a lábára, majd a kaptárban lemásznak róla, berágják magukat egy méhsejtbe, megeszik a méhpetét és mézzel táplálkoznak amíg ki nem fejlődnek. Az ember önkéntelenül is arra gondol, hogyan találhatott ki ilyet a természet. Aztán persze rögtön el is hessegeti a gondolatot azzal, hogy nyilván nem "kitalálta", hanem egyszerűen evolúciós úton kialakult. Bizonyára voltak nünükék akik nem kapaszkodtak fel méhekre, de ezek kihaltak, így a sikeresebb, méhekre kapaszkodós változat maradt fenn. Így alakult ki évmilliárdok alatt a pókok zseniális hálószövési technikája, a hangyák társadalma, vagy épp az emberi agy. Élőlények sokasága cserélődött nemzedékről nemzedékre. Az erősek megmaradtak, a gyengék elhaltak, és így ment ez évmilliárdokig. Olyan hosszú időn keresztül, és olyan nagy példányszámban ment végbe a folyamat, amit képtelenek vagyunk elképzelni. Akármilyen jó hasonlatot is mutassanak rá, ezek mindenképp számunkra felfoghatatlan, hatalmas számok. Ennyi idő alatt a véletlenek sora szinte tökéletesre csiszolta az életet, úgy, ahogy a víz gömbölyíti le a folyóparti kavicsokat. Nem talált ki itt senki semmit, egyszerűen magától kialakult. De vajon ez a helyes hozzáállás? A fenti nézőpont szerint az evolúció mint folyamat, vagy hogy kézzelfoghatóbb legyen, a teljes földi ökoszisztéma is rendelkezik egyfajta intelligenciával. Az evolúció intelligens, és valóban megoldásokat "talál ki" a felmerülő problémákra. Nem túl gyors, hiszen adott esetben évmilliárdok alatt talál ki egy jó megoldást, viszont cserébe egyszerű mechanizmusok működtetik. Ha a föld teljes történetét az ember megjelenéséig rendkívüli módon felgyorsítanánk, és egyetlen hétbe sűrítenénk, úgy nagyjából visszakapnánk a Biblia teremtéstörténetét. Szinte magunk előtt látjuk Isten láthatatlan kezét, ahogyan "kevergeti" az őslevest, amíg végül egysejtűek alakulnak ki a katyvaszból. Aztán megjelennek a többsejtű organizmusok, pár példány kimászik a vízből, és meghódítja a szárazföldet, Isten pedig csak gyúrja gyúrja az állatok sokaságát, mígnem kialakul az ember. És már el is érkezett a hetedik nap. Az evolúció (szándékosan nem nevezem tovább Istennek) megpihen, és az emberre bízza a bolygót, hiszen innentől már az emberi értelem alakítja a történéseket, sokkal sokkal nagyobb sebességgel, mint arra az evolúció képes lenne. (Aki kíváncsi a folytatásra, annak meleg szívvel ajánlom Clar Sagan: Éden sárkányai c. könyvét, ahol a tudós a paradicsomból való kiűzetést és az örök élet elvesztését a neocortex megjelenésének metafórájaként értelmezi.) A mi számunkra több milliárd év egy örökkévalóság, de az univerzum időskáláján tényleg csak egy hét. Nem célom az, hogy igazságot tegyek az evolúció vs. intelligens tervezés vitában, inkább arra szerettem volna rámutatni, hogy a kettő között talán nincs is akkora különbség. Maga az evolúció is tekinthető intelligensnek, vagy legalábbis az intelligencia egy különleges formájának. Ez esetben a Teremtő nem egy "kézzel fogható" lény, hanem a teljes földi ökoszisztéma, esetleg a teljes Univerzum maga. Ennek az Intelligens Tervezőnek nincs agya, nincsenek neuronjai, és piszok lassan dolgozik, cserébe viszont nagyon egyszerű szabályok mentén működik. Az evolúcióhoz nem kell más, mint mutálódni, rekombinálódni képes élőlények, valami szelekciós erő (hogy mindig az erősek maradjanak fenn), nagy mennyiség, és baromi hosszú idő. De a dolgot tovább általánosíthatjuk az univerzumra, és akkor már csak időre és mennyiségre van szükség. Ez már elég ahhoz, hogy elindulhasson a kozmikus lottó, ahol a főnyeremény az élet. A főnyereményt elvinni persze baromi nehéz, de ha van elég időnk és sok lottószelvényünk, akkor előbb-utóbb sikerülni fog. Arra szeretnék rámutatni, hogy a tágabb értelemben vett fejlett intelligencia kialakulásához (legalábbis a mi univerzumunkban, a mi fizikai törvényeink mellett) nem kell más, csak tér idő és anyag. A megfelelő körülmények mellett, nagy mennyiségek esetén akár a véletlen is eredményezhet intelligens viselkedést. Az emberi agy előnye az evolúcióval szemben az, hogy sokkalta optimálisabban működik. Másodpercek alatt képes olyan döntések meghozatalára, amire az evolúciónak adott esetben évmilliókra lenne szüksége. Mindeközben persze ne tévesszük szem elől, hogy ezt a csodás szerkezetet, az emberi agyat is az evolúciónak köszönhetjük.

Képzeljünk most el egy intelligens idegen fajt, aminek az egyedei hatalmas lények, bolygó nagyságúak. Képzeljük el, hogy egy ilyen lény az űrben "úszva" tiszteletét teszi naprendszerünkben. Talál pár unalmas bolygót, de köztük egy nagyon érdekeset is, aminek mindig a központi csillag felé nem néző, sötét oldala kivilágosodik. Kicsit közelebbről megvizsgálva látja, hogy a bolygónak vérkeringése van. Vannak energia termelő és szállító komponensei, amelyek mozgásának megvan a saját rendszere. A lénynek most már erős a gyanúja, hogy amit lát, nem egy bolygó, hanem egy másik élőlény. Nagyon boldog, hogy ilyen hosszú ideig tartó eredménytelen lebegés után végre életet talált az univerzumban. Kis kutakodás után rájön, hogy elektromágneses hullámok segítségével kommunikálhat a kissé tohonya, gyakorlatilag cselekvésképtelen lénnyel, és arra jön rá, hogy az intelligens. Így aztán feljegyzi a kis noteszébe, hogy noha társadalmak után kutatott, végül az űr nagy ürességében talált egyetlen magányos intelligens lényt, ami nem rendelkezik végtagokkal, valójában csak egy védtelen kis gömb, viszont ennek ellenére felettébb intelligens. Arra szeretnék rámutatni, hogy számára (legalábbis elsőre) a méretéből adódóan a Föld tűnne intelligensnek, nem pedig a rajta élő emberek. Vajon mennyire igaz vagy hamis ez az álláspont? Minket embereket sejtek alkotnak. Egy sejt valójában egy autonóm élőlény. Megfelelő körülmények között tápoldatban szépen eléldegél. Még osztódni is képes, de önmagában nem sokat ér. Egy sejt működését nagyrészt környezete határozza meg. Az őt körülvevő sejtek által kibocsátott anyagok befolyásolják, hogy osztódjon-e, milyen funkciót lásson el, stb. (Erről bővebben Robert A. Weinberg: Ha egy sejt megkergül c. könyvében lehet olvasni) Az emberi testre tehát leghelyesebb úgy gondolni, mint autonóm élőlények (a sejtek) hihetetlenül bonyolult, egymással szüntelenül kommunikáló csoportjára. Valójában az agy sem olyan különleges, kitüntetett szerv ebből a szempontból. Izmainkban, bőrünkben, és a testünk más részeiben ugyanúgy sejtek kommunikálnak, mint az agyban. Testünk egésze egy nagy összefüggő hálózat, az agy pedig a nagy hálózat egy olyan alhálózata, ami többek közt a kognitív folyamatok ellátásáért felelős. Egy nagy sejtkollektíva vagyunk. Innen már nem nehéz észrevenni a párhuzamot az emberi társadalom, és az embert alkotó sejtek "társadalma" között. Mondhatnánk persze, hogy a hasonlat sántít, mivel az ember önmagában is intelligens, egy sejt pedig maximum szaporodni meg táplálkozni képes, de képzeljünk el egy embert, akit születésekor kiszakítanak a kollektívából. A semmi közepén, egymaga nő fel. Vajon mennyire lesz intelligens? Ha szerencséje van, nyilván képes lesz életben maradni, lesz némi probléma megoldási képessége, de azt ne várjuk tőle, hogy atomfizikussá cseperedik. Ahogyan a sejtek esetén, úgy az embereknél is rendkívüli módon meghatározó a környezet. Gondoljunk csak bele, tudásunk és intelligenciánk mekkora része fejlődött ki magától, és mekkora része köszönhető a környezetnek. Ezt figyelembe véve már talán nem is olyan egyszerű eldönteni, hogy mit kellene intelligensnek tekinteni, az embert, vagy az emberek közösségét. A leghelyesebb talán itt is a bejegyzés elején említett folyamatos skálát használni. A sejt korlátozottan intelligens, a sejtek közössége már jóval intelligensebb, és ezen közösségek közössége (az emberiség) egy még nagyobb intelligenciát alkot.

Ezzel a bejegyzéssel arra szerettem volna rámutatni, hogy talán hiba lenne leragadni az intelligencia emberi definíciójánál. Sokkal jobb egy olyan definíció, ami folytonos és sokkal nagyobb szabadságot ad. Ha valahol az univerzumban létezik rajtunk kívül is intelligens élet, úgy egyáltalán nem biztos, hogy a mi fogalmaink szerint lesz intelligens. Lehet, hogy úgy képes problémákat megoldani, hogy nem rendelkezik a mi fogalmaink szerint öntudattal, vagy éppen primitív lények kollektívája alkotja. Az is lehet, hogy valami egészen extrém, gáz halmazállapotú lényeket, vagy épp intelligens fekete lyukakat, vagy sötét anyag gömböket találunk majd egyszer. Igazából azt is nehéz megmondani, hogy az általunk teremtett gépek mennyire intelligensek. Van annyi "esze" egy szuperszámítógépnek, mint egy kutyának? Vagy egy egérnek? Hol tartunk most? A gépeink teljesen máshogy intelligensek, mint egy kutya, vagy egy egér. Egyáltalán mikor fogjuk őket intelligensnek tartani? Ha majd egyszer egy szuperszámítógép kidobja egy működő fúziós reaktor tervrajzát, valószínűleg nem azt fogjuk gondolni, hogy "feltalált" valamit. Azt mondjuk majd, hogy csak elvégzett pár milliárd mátrix műveletet, nagy ügy. De az agyunk nem ezt csinálja? Attól még, hogy alkottunk egy "gondolkodó" gépet, ami mentes az öntudattól, az érzelmektől, mert ezekre a tulajdonságokra nincs szüksége, attól már nem intelligens? Az emberi értelemben vett intelligencia egy nagyon szűk, egoista megközelítése valami általánosabbnak. Az is elképzelhető, hogy egyszer majd ez az általános megközelítés hozza el az emberi, vagy azt meghaladó mesterséges intelligenciát. Az evolúciós, véletlen alapú intelligencia például használhatatlannak tűnik a gyakorlatban, de hihetetlen nagy mennyiséggel talán építhető lenne egy gondolkodó gép, ahol az "evolúciós nyomást" a feladat jelenti és a véletlenek milliárdja adja ki a megoldást. Az is lehet, hogy majd egyszer a kvantumszámítógép alapú mesterséges intelligenciák így fognak működni. Ezek a gépek pillanatok alatt képesek variációk milliárdjait végigpróbálni. Tulajdonképpen egyetlen atomi folyamattal képesek sok millió párhuzamos tesztet futtatni. Ezért lehetnek képesek arra, hogy napjaink szuperbiztonságos kódolásait feltörjék. Ezek a kódolások arra épülnek, hogy hagyományos számtógépekkel évmilliárdokig tartana a művelet, amit viszont egy kvantumszámítógép másodpercek alatt elvégez. Ilyen számítógépekkel talán az evolúciós intelligencia is lehet versenyképes, vagy éppen ilyen algoritmusokkal taníthatjuk a neurális hálózatainkat, ami jelentősen megnövelheti azok méretét. Talán önmagában a méret növelése, a hálózatok minél nagyobb számban való összekapcsolása is elhozhatja majd egyszer az emberi szintű mesterséges intelligenciát. Nem tudni még, mit hoz a jövő, de úgy gondolom, hogy az intelligencia tágabb értelmezéséből csak profitálhatunk.